Oszter hatvan felett lassít

[caption id="" align="alignleft" width="220"] „A helyzet az, hogy a múlt egyáltalán nem foglalkoztat.” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
[/caption] – Igaz, hogy önt annak idején Hollywoodba is hívták?

– Ez már azután történt, hogy San Remóban nekem ítélték a legjobb férfialakítás díját. Egy amerikai producer hároméves szerződést ajánlott, de én nemet mondtam neki. Azt válaszoltam az ajánlatára, hogy én az anyanyelvemen szeretnék érvényesülni, ezért keressen meg akkor, amikor a hazámban már karriert csináltam. A férfi számára ez persze felért egy arcul csapással, hiszen ő azt szokta meg, hogy a fiatal színészek nála kuncsorognak szerepekért. Így visszatekintve azonban azt mondom: nem bántam meg az akkori döntésemet.

– A hatvanéves kor sokak számára érzékeny jubileum. Ön is ebbe a kategóriába tartozik?

– Szó sincs róla. Az ötvenedik születésnapom nagyobb mérföldkő volt.
A hatvan évet talán emberöltőnek nevezhetném, ha lenne bennem hajlam az effajta merengésre. De a helyzet az, hogy a múlt egyáltalán nem foglalkoztat. Nagyon ritkán jutnak eszembe az egykori sikerek, filmek és szerepek. Inkább előre szeretek nézni, és igyekszem a jelent átélni. Talán csak annyiban foglalkoztat a korom, hogy 60 fölött már érdemes lassítani.

– Igaz, hogy még ma is sportol?

– Vigyázok a kondíciómra. Azt nem mondanám, hogy rendszeresen mozgok, de ha egy szerep megkívánja, mindig visszatérek a súlyzóimhoz, és hamar a kívánt erőállapotba hozom magam. Persze ha úgy vesszük, a vadászat is sport, hiszen előfordul, hogy 30 kilométert is gyaloglunk naponta.

– A vadászat is hozzátartozik az ön arisztokratikus imázsához?

Iskolái: Színház és Filmművészeti Főiskola (1971)

Pályája: A Vígszínház tagja (1971–76), majd szabadfoglalkozású (1976–78). Ezt követően a Nemzeti Színházban játszott (1978–89). 1989–1992 között ismét szabadfoglalkozású színművész, majd 1992-től újra a Nemzeti Színház művésze.

Elismerései: A San Remó-i Filmfesztivál nagydíja (1972). Jászai Mari-díj (1982), Farkas-Ratkó díj (1984), érdemes művész (1988). – Nincs ebben semmi előkelőség felé húzó hajlam, egyszerűen csak jól érzem magam azok között, akik hasonlóan gondolkodnak. A vadászat pedig egyfajta misztérium, amelynek
a beöltözéstől a vad felhajtásáig meg kell adni a módját.

– Önt mindig is a szívtipró színészek között tartották számon. Milyen érzés volt, amikor felnőtt a lánya, és hirtelen a barikád túloldalán, az apák táborában találta magát?

– Apának lenni a legnehezebb szerep. Abba bele lehet őszülni. Nem titok, én rettenetesen tudok aggódni, de igyekszem, hogy ezt sohase vigyem túlzásba. Még szerencse, hogy mostanság igazoltan rajta tarthatom a lányomon a szemem: a kecskeméti Katona József Színházban ugyanis együtt játszunk a Hello Dolly című darabban.

Iskolái: Színház és Filmművészeti Főiskola (1971)

Pályája: A Vígszínház tagja (1971–76), majd szabadfoglalkozású (1976–78). Ezt követően a Nemzeti Színházban játszott (1978–89). 1989–1992 között ismét szabadfoglalkozású színművész, majd 1992-től újra a Nemzeti Színház művésze.

Elismerései: A San Remó-i Filmfesztivál nagydíja (1972). Jászai Mari-díj (1982), Farkas-Ratkó díj (1984), érdemes művész (1988). „A helyzet az, hogy a múlt egyáltalán nem foglalkoztat.” FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Oszter Sándor -->