Regresszió minden szinten

Tíz év alatt semmit sem javult a helyzet? Bizony nem! Túl azon, hogy a labdarúgás társadalmi presztízse még tovább csökkent, legjobb esetben is stagnál a válogatott, s korábbi önmagukhoz képest jelentősen visszaestek a klubcsapatok. Továbbra is igaz: a nemzeti tizenegy még a közelébe sem tud egy nagy tornának kerülni. 1986 óta mindössze egyszer sikerült olyan csapat ellen tétmérkőzést nyerni (a 2004-es Európa-bajnokság előtt, a lettek ellen), amelyik később ki is jutott az adott nagy tornára. Miközben a sok Szabó István-filmet nézők most éppen az Álmodozások koránál tartanak a mostani vb-selejtezőkre gondolva, leszögezhetjük: belátható időn belül nincs esélye a magyar válogatottnak kijutni egy világ- vagy Európa-bajnokságra. A hazai bajnokság színvonala talán még soha nem volt ilyen gyenge, a válogatott szinte csak külföldi klubokba leigazoltakból áll. Azért e fogalmazás, mert közülük többen is úgy játszhatnak az ország első számú csapatában, hogy a klubjukban leginkább a kispadon melegítik.
 
Miközben a magyar klubfutball a szakmai mellett újabb és újabb gazdasági válságokat is átélt az elmúlt egy évtizedben, szomorúan konstatálhatjuk, elképzelhetetlen, hogy egy magyar csapat "megérje a tavaszt" a nemzetközi kupákban. Nekünk maradnak a semmire sem jó részsikerek: Pro Urbe-díjjal jutalmazzuk az edzőt, akinek csapata legyőzte itthon a nagyhírű Manchester Unitedet, nem törődve azzal, hogy a visszavágón már a reális eredmény születik. Némi ellentmondás: az utóbbi időben beléptek biztos hátteret nyújtó tulajdonosok, de az ő anyagi teljesítőképességük csak a háztáji bajnoksághoz elégséges, európai léptékkel nézve kevés. Ez nem jelenti azt, hogy néhányuk szegényebb lenne, mint bizonyos a magyarnál sikeresebb külföldi klub tulajdonosa, de ennél többet nem érdemes befektetni a futballba. Nincs megtérülés - a magyar labdarúgás hosszú távon üzleti szempontból veszteséges. Egy élvonalbeli klub éves költségvetése (a legkisebb és a legnagyobb összeget véve) 150 és 700 millió forint között van, ekkora bevételt szinte lehetetlen realizálni. Angliában a klubok alapvetően három bevételi forrásból élnek, a tv-jogdíjból, a jegybevételből és az ajándéktárgy-kereskedelemből (merchandising). Magyarországon e három összege még a hidegvízre sem lenne elegendő. Maradna a játékos-eladás, de (kivéve a Debrecent, az MTK-t, illetve néhány további klub egy-egy váratlanul sikeres akcióját, mint például a Zalaegerszeg esetében Kádár Tamás értékesítése volt) ez egyre kevésbé működik.
 
Utánpótlás? Abban bízunk időtlen idők óta. Az utóbbi idők slágere az akadémiák létrehozása lett, ami feltétlenül hasznos, de már most megmutatkozik: a közeg alapvetően nem változott meg. Világsztár nem fog a mi akadémiáinkon felnőni. Okkal ünnepeltük 2008 májusában az utóbbi évek legtehetségesebb korosztályának Európa-bajnoki menetelését, a bronzérmet, a világbajnokságra kijutást. De látni kell: bár talán néhány év múlva valóban ezek a fiúk jelentik majd a magyar válogatott pilléreit, nem fogják visszavezetni a magyar futballt, mondjuk a negyven-negyvenöt évvel ezelőtti magasságokba. A 2008-2009-es futballévben ezek a fiúk 19-20 évesek. S még senki sem meghatározó alapember a klubjában - s még csak nem is szeretnék Theo Walcott-tól Bojan Krkicig vagy a brazil Patóig eljutni annak emlegetésében, hogy hol tartanak ebben a korban az évjárat igazi világklasszisai.
 
1998-ban még azzal áltathattuk magunkat, hogy bár gyenge a futballunk, de a magyar mégis csak sportnemzet. Ha nem is tudja, például, az olimpiákon megőrizni az öröktáblázaton elfoglalt hetedik helyét az aktuális játékokon, még mindig a világ legeredményesebb tizenöt küldöttsége között van az olimpián. Függetlenül attól, hogy a versenyeket a világ másik felén, Sydneyben (2000), vagy éppen a közeli Athénben (2004) rendezik. S (közösen) nem vettük észre, hogy egyszer kipukkad a léggömb. Hogy visszaüt, hogy a rendszerváltozás óta többnyire csak kivettünk a sportból, de alig tettünk bele. Hogy egymás után szűnnek meg a sportpályák, s csak keveset építünk helyettük. Hogy nem tudjuk itthon tartani jó pár szakemberünket, miközben az itthon dolgozók többsége is alig tud megélni az edzői fizetésekből. Hogy közben sokszor átszervezzük a sportirányítást, s a miniszteriális szintről leesünk a szakállamtitkárságig. Hogy meg akarjuk szüntetni a sportkórházat, nem felismerve, hogy a sporttudományos háttér ma már egy sikeres versenyzői pályafutás alapja. 

[caption id="" align="alignleft" width="465"] Szócsaták, villongások, szakítások - az eredmény őket igazolta
[/caption]A magyar sport, ezt nem nehéz megállapítani a pekingi eredménysor tükrében, visszaesett önmagához képest. Számos okát mondták ennek az elmúlt hetekben, ezek közül egy. Akár 1998 és 2008. augusztus 8. között is többször elhangzott, hogy a magyar sporton belül a sikerágak eredményessége, s azok a nagyvilágban való népszerűsége fordítottan arányos. Magyarul: mi - mondjuk az úszást kivéve - leginkább azokban a sportágakban érünk el sikereket, amelyeket a világon kevesen űznek, amelyekben kicsi a konkurencia. (Mellékszál: azért űzik kevesen, mert kisebb üzlet van benne.)  Ezek a sportágak, így a vívás, a birkózás, de akár a kajak-kenu bázisa ugrásszerűen kiszélesedett. Különleges helyzetben van a vízilabda: miközben okkal tartjuk igazi hungarikumnak (még ha nem is mi találtuk fel, hanem a britek), mérhetetlenül büszkék vagyunk az ott elért sikerekre, értően figyeljük, hogy a sportág szakemberei, beleértve a magyarokat is, mennyire szurkoltak annak, hogy minél jobban szerepeljen az amerikai csapat. Kell, hogy szélesedjen a tömegbázis, s kell, hogy a nagy országoknak is fontos legyen a póló.

S miközben külső körülmények tömkelegében keressük visszaesésünk okait, nem árt, ha látjuk: utánpótlás-nevelésben is elmaradtunk a világ mögött. A pekingi sikeremberek többsége már Athénben, sőt Sydneyben is ott volt: a tizenhat magyar aranyérmes sportoló közül hatan már 2000-ben is nyertek, három pólós, valamint Kovács Katalin és Janics Natasa Athénben lett először olimpiai bajnok, ott, ahol már Vajda Attila is szerzett egy bronzot. Olimpiai újoncként csak a vízilabda-válogatott négy játékosa ért fel a csúcsra. 
 
[caption id="" align="alignleft" width="280"] Talma gyakran és őszintén hangoztatja, mennyire büszke a magyarságára, valójában nehezen nevezhetően a magyar sportéletből kinőtt csillagnak
[/caption]Kevés az igazán új magyar sportsztár - illetve aki van, csak bizonyos mértékben a magyar sport "terméke". Kétségtelenül új hajtás volt a magyar sport kertjében Szávay Ágnes és Talmácsi Gábor sikere, paradoxon, hogy bár "Talma" gyakran és őszintén hangoztatja, mennyire büszke a magyarságára, valójában nehezen nevezhetően a magyar sportéletből kinőtt csillagnak. Ugyanakkor sikereik (a teniszezőnő felfutása a tizenharmadik helyig a világranglistán, a motoros világbajnoki címe a 125 köbcentis kategóriában) egy új vonulatát jelentették a magyar sportnak: a látványsportok elitjébe sikerült betörniük.
 
A helyzet nem rózsás, de legalább annyira szomorú arra gondolni,hogy nem tudunk mit kezdeni a dopping kérdésével, s hogy mit is jelent ma az élsport az emberek számára. Egy olyan országban élünk, amelyben az elmúlt - maradjunk a tárgyalt időszaknál - tíz évben nem a teljesítménnyel lehetett igazán kitűnni. Egy sportoló soha nem a teljesítménye miatt volt érdekes a, ha örülünk neki, ha nem, meghatározó kereskedelmi média számára. Kovács Ágnes százszor annyit szerepelt a tévében egy táncverseny résztvevőjeként, s emlékezetes, a doppingvizsgálattal összefüggő ügye kapcsán, mint olimpiai bajnok versenyzőként. Egy magyarországi birkózó-verseny többnyire családi körben zajlik, legfeljebb akkor tódultak rá az emberek, ha a ValóVilág "sztárja" is szőnyegre lépett, egy bemutató erejéig. Magyarországon ma a reklámozók alig-alig kérnek fel termékeiket eladni sportcsillagokat (külföldön az élsportolók bevételének jelentős része ebből származik), kelendőbbek azok, akiknek ismert "családneve" egy televíziós valóságshow betűjele. Itt tartunk. Meg ott: ki tudja, újabb tíz év múlva legalább ennyi örömünk lesz-e?