Móka Miki, az égből pottyant ember

Soha nem köszönök úgy, hogy csókolom – figyelmeztet Levente Péter, aki szinte minden műsorában a hétköznapi szerepek felelősségét hangsúlyozza. Szerinte a gyerekek igénylik, hogy határokat szabjunk nekik, mert csak az a világ lehet otthonos számukra, ahol biztonságban érezhetik magukat.

[caption id="" align="alignleft" width="465"] Levente Péter: A mai felnőttek mindent megadnak a gyereknek, csak időt ne kelljen vele tölteni. Sok csemete nagyon meg is lepődik, amikor az előadásomon azt tapasztalja, hogy figyelek rá - FOTÓ: AS
[/caption]

– Tudja, hogy komoly nemzedéki ellentéteket gerjeszt? A mai középkorúak önben látják az igazi Móka Mikit, míg a fiatalabbak Gyabronka Józsefet tartják annak.
– A világért sem szeretném megbántani Gyabronkát, nagyon tehetséges színész, de azért van közöttünk egy alapvető különbség. Az ő számára Móka Miki egy szerep volt a többi között. Nekem pedig „a” szerep. Mondhatnám úgy is, hogy ez az én diplomám, erre épül minden, amit elértem az életben. Mivel az én apám 1956-ban forradalmár volt, a Színművészeti Főiskola felvételijéről engem úgy rúgtak ki, hogy a lábam nem érte a földet. Akkor Pártos Géza odajött hozzám, és azt mondta: fiam, maga egy született tálentum, de ezzel a káderlappal sehová sem fogják felvenni. Menjen el segédmunkásnak bármelyik színházhoz, pakoljon díszleteket, takarítson, mindegy, a lényeg, hogy a szakma közelében legyen. A többi már menni fog a maga útján. Így is történt: 1961 májusában elszegődtem az Állami Bábszínházhoz. És mit tesz Isten: öt esztendővel később, 1966 szeptemberében Móka Mikiként már országosan népszerű ember voltam.

– Tizenöt év után miért hagyta abba?
– Mert nem szeretem a veteránlevest.

– Az micsoda?
– Olyan leves, amit valaki egy életen át ugyanabból a babérból főz. Nem kínálhatom ilyennel a vendégeimet.

– Igaz, hogy felajánlotta: visszahozza a Zsebtévét, ám ez senkinek sem kellett?
– Igen, 1991-ben volt egy ilyen ötletem. Nem nosztalgiaműsorra gondoltam, hanem a régi koncepció újragondolására, retrospektív módon. Egy év kellett volna ahhoz, hogy megtaláljam Móka Miki mai figuráját, kidolgozzuk az új műsorszerkezetet, és összeálljon a stáb. De aztán az irigység és kisstílű gondolkodás megakadályozta, hogy ebből bármi is valóra váljon.

– No, és a debreceni Lúdas Matyi kalandpark? Ez is az ön alkotó csapatának az ötlete volt.
– Többször is nekifutottunk, de sajnos úgy tűnik, abból sem lesz semmi. Pedig ez magában hordozta a csoda lehetőségét. Gondoljon csak bele: olyan élményparkok épülhettek volna a fantasztikus magyar népmesék figuráira, amelyekhez képest a Disney elsápad. Lehetett volna Lúdas Matyi Park Debrecenben, Háry János Park Szekszárdon. Ám egy idő után páran azt hitték, hogy Debrecentől el akarjuk venni a dicsőséget, s ezért inkább megfúrták az egész tervet.

– Most miért nincs műsora a televízióban?
– Sajnos olyan időket élünk, hogy ha egy ötlet nem hoz azonnal rengeteg pénzt, akkor az a pillanatban gondolkodó emberek agyában meg sem csírázhat. Nekem a Zsebtévén kívül egyetlen olyan időszakom volt, amikor született talentumaimat a közszolgálati televízióban forgathattam, s ez Hankiss Elemér elnöksége alatt történt, Várkonyi Gábor és ifjabb Elek Ottó produceri irodájának köszönhetően. Akkor készítettük az Égbőlpottyant meséket, életem párjával és alkotótársammal, Döbrentey Ildikóval valamint Gryllus Vilmos barátommal. Aztán négy év elteltével az MTV-be visszajött a régi garnitúra, s azóta sincs folytatás. Az elmúlt években csupán egyetlen embernek, Pokorni Zoltán akkori kultuszminiszternek tűnt fel a hiányunk, s amikor megkérdezte, hogy miért nem készítünk mi gyerekműsorokat, a Magyar Televízióban azt felelték neki: túl drágák vagyunk. Pedig a mi műfajunkban nem hinném, hogy lenne olyan, aki nálunk szerényebb költségekkel dolgozna. De ne higgye, hogy panaszkodom. Az előadásainkon mindig telt ház van, s többnyire kisgyerekek töltik meg a termeket. Mivel tíz éve nem készült új műsorunk, elméletileg nem is kellene, hogy ismerjenek, mégis jönnek és ez fantasztikus dolog.

Névjegy:

Született: 1943. május 20-án

Tanulmányai: Állami Bábszínház Színészképző Stúdió (1961-65).

Pályája: Állami Bábszínház (1961-70), Operettszínház (1970-78), a Mikroszkóp Színpad gyermekrészlegének színész-rendezője (1978-94), a Komédium Színház igazgató-főrendezője (1994-95). 1965 és 1979 között a Magyar Televízió Zsebtévé című sorozatának Móka Mikije, illetve a Magyar Rádió Ki kopog? című sorouzatának főszereplője, rendezője (1979-92). A Magyar Televízióban 1991-től 1994-ig készítette az Égbőlpottyant mesék című műsort. A Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházak Szövetsége magyar központjának alelnöke (1987-2001). 1986 óta művésztanárként szakmódszertani előadásokat tart Magatartáskultúra témakörben. 1998-tól az Evangélikus Hittudományi Egyetem Hittanárképző tagozatának meghívott tanára a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, illetve 2001 óta a Semmelwis Egyetem Magatartástudományi Intézetének magatartáskultúrát tanító meghívott tanára.

Elismerései: Ifjúsági Díj (1981), Jászai Mari-díj (1984), Gyermekekért Díj (1987).

– Nem csak a munkái, ön is olyan meghökkentő, mintha az égből pottyant volna. Míg más előadók a gyerekek kegyeit keresik, ön tanítja a közönségét. Pedagógiai eszközökkel szórakoztat, az előadásaiban komoly erkölcsi és magatartásbeli tudnivalókról beszél. Pótolja azt, amit a szülők elmulasztanak?
– Negyvenhét éve vagyok a pályán, mint önképző társaslény, nálam a szórakoztatás nem cél, hanem eszköz. Bizonyos alapvető értékeket pedig kötelességünk átnyújtani. A mai felnőttek ugyanis mindent megadnak a gyereknek, csak időt ne kelljen vele tölteni. Sok csemete nagyon meg is lepődik, amikor az előadásomon azt tapasztalja, hogy figyelek rá. Azt hiszem, először ezzel lopom be magam a szívükbe. Aztán ott vannak a csendek. A gyerekek számára először szokatlan, hogy nem harsány hangokkal próbálom őket lekötni, hanem olykor csak suttogunk, vagy épp hallgatunk. A televízióban nem ezt szokták meg. Ott a túlpörgetett tempó és a maximumra csavart hangerő a két fő attrakció. Nálunk semmi ilyesmi nincs, az ötödik perctől mégis minden lurkó jön velem, mint mágnessel a vasreszelék. A tanítás ugyanis felkelti az érdeklődést. A gyerek vagy azért csüng a szavaimon, mert az általam átadott erkölcsi és szellemi értékrend ismerős számára otthonról, és megerősítést kap, vagy új dolgokat hall, s ez ragadja meg a figyelmét. A múltkor odajött hozzám egy apuka és azt mondta: az ő lánya már több mint harmincéves, de még mindig emlékszik arra, amikor egy színpadi szülő-gyerek szerepcsere során azt mondtam neki, hogy egy találkozásnál a nő nyújtson először kezet, kivéve persze, ha a másik idősebb nála. Ez a hölgy a mai napig ehhez tartja magát.

– Amit mond, abból az derül ki, hogy a műsorait nem igazán lehet attól elválasztani, hogy magatartáskultúrát is tanít.
– Miért is kellene? Én nagyon szeretem a gyerekeket, de nem vagyok híve annak, hogy nekik mindent szabad. A gyerek igenis igényli azt, hogy határokat szabjunk neki. Ha egy lurkó száján kicsúszik egy durva kifejezés, azt mondom: kisfiam, itt álljunk meg, mert nálunk az ilyesmi nem szokás. Ismerjük az ilyen szavakat, de nem használjuk. Ha fogok egy szöget és egy kalapácsot, és az utóbbival rávágok a kezemre, akkor talán első felindultságomban mondhatok ilyet, de akkor is elnézést kérek. De ne is vegyünk ilyen szélsőséges példát. Itt van például a köszönés. Manapság minden gyerek azt mondja egy felnőttnek, hogy csókolom, holott ez ebben a viszonyrendszerben teljesen értelmetlen. A szerelmesek között az ilyesmi lehet helyénvaló, például úgy, hogy csókolom a köldöködet, de az én feleségemnek senki ne köszönjön így! Aki így beszél, az egy kiüresedett, kilúgozott, értelmetlen kifejezést használ, aminek a jelentéséről fogalma sincs. Normális, gondolkodó emberek tudják, hogy a helyes formula a kezét csókolom!

– Egyszer valahol azt is mondta, hogy a vesztesnek is gratulálni kell.
– Ez így van, mégpedig három okból. A győztes először is megköszöni, hogy a másik nem készít Molotov koktélokat az ő győzelmi bulijának az elrontására, hanem elismeri az elsőségét. Másodsorban meg kell köszönni azt is, hogy a vesztes ragaszkodott a tiszta viszonyokhoz, vagyis nem csalt a játék folyamán. S végül a legfontosabb szempont: azzal, hogy a győztes gratulál a vesztesnek, kedvet csinál neki az újabb játszmához. Ez a legszebb az egészben, hiszen biztosítja a párbeszédet, ami a társasjáték folytonosságának elengedhetetlen feltétele.

– Vajon mikor jön el az idő, amikor ezt nálunk sokan felismerik?
– Nem tudom, de én a környezetemben folyamatosan ezen dolgozom.

Dián Tamás Névjegy: Született: 1943. május 20-án

Tanulmányai: Állami Bábszínház Színészképző Stúdió (1961-65).

Pályája: Állami Bábszínház (1961-70), Operettszínház (1970-78), a Mikroszkóp Színpad gyermekrészlegének színész-rendezője (1978-94), a Komédium Színház igazgató-főrendezője (1994-95). 1965 és 1979 között a Magyar Televízió Zsebtévé című sorozatának Móka Mikije, illetve a Magyar Rádió Ki kopog? című sorouzatának főszereplője, rendezője (1979-92). A Magyar Televízióban 1991-től 1994-ig készítette az Égbőlpottyant mesék című műsort. A Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházak Szövetsége magyar központjának alelnöke (1987-2001). 1986 óta művésztanárként szakmódszertani előadásokat tart Magatartáskultúra témakörben. 1998-tól az Evangélikus Hittudományi Egyetem Hittanárképző tagozatának meghívott tanára a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, illetve 2001 óta a Semmelwis Egyetem Magatartástudományi Intézetének magatartáskultúrát tanító meghívott tanára.

Elismerései: Ifjúsági Díj (1981), Jászai Mari-díj (1984), Gyermekekért Díj (1987). Levente Péter: A mai felnőttek ugyanis mindent megadnak a gyereknek, csak időt ne kelljen vele tölteni. Sok csemete nagyon meg is lepődik, amikor az előadásomon azt tapasztalja, hogy figyelek rá - FOTÓ: AS Levente Péter -->