Sós kútba tesznek, onnan is kivesznek…

Dőljön össze, pusztuljon ki, tegyék végre sós kútba az emberiséget! Olyan sok katasztrófafilmet láttunk már, hogy lassan ennek drukkolunk a vetítővászon előtt. Ezt a hajlamot megerősíti az Amikor megállt a Föld című film, amelyben egy földönkívüli azért száll alá, hogy eltüntesse az emberiséget, és megmentse a Földet.
 
[caption id="" align="aligncenter" width="460"] A mondanivaló neonreklámként villog a szemünkbe.
[/caption]111 percig majdnem kipusztul az emberiség, de aztán meggondolja magát. Pedig megérdemelnénk. Atomot nekünk, sóhajtunk fel, miközben Keanu Reeves feltámasztja azt, akit előbb passzírozott szét egy rendőrautóval. Mert ilyen ez a film, nincs mértéktartás benne: a mondanivaló neonreklámként villog a szemünkbe.

Azért kelt némi tiszteletet az elszántság, amellyel a rendező, Scott Derrickson eldurvult pedellus módjára fenyeget minket, hogy vagy abbahagyjuk a szemetelést, vagy agyonvág a hólapáttal. Még szenvedélyesnek is mondhatnánk például azt, ahogy Jennifer Connely könyörög az elszánt, zöld lelkületű földönkívülinek. Megváltozunk, ígérem! – mondja, mi pedig azt mormogjuk magunkban: lópikulát, az emberiség kegyetlen, önző, tönkretesz mindent, amihez hozzáér. Aztán kiderül, mégsem kéne ez a végítélet, vannak jó tulajdonságaink is, csak eddig jól lepleztük.

A film ráadásul azoknak is csalódást okoz, akik a látványos pusztulásra váltanak jegyet: a vizuálkataklizma elmarad. Tetézi a hiányérzetet a film tételmondata is – csak a katasztrófa előszele ad erőt a változáshoz –, ami Magyarországon nem sokat számít: a mi arcunkat már ki is cserzette az a fránya szelecske.