A hamisítók a múlt századi festményeket kedvelik

Megbecsülni sem lehet, hány hamis festmény lehet a hazai gyűjteményekben, de abban minden szakértő egyetért, hogy sok. Ennek oka egyszerű: a műtárgyhamisítás viszonylag kockázatmentes bűncselekmény, lebukni vele csak akkor lehet, ha a megtévesztés szándéka bizonyítható. Ez azonban szinte lehetetlen, mivel bárki mondhatja, hogy a kérdéses művet ő is úgy vette – mondjuk egy ismeretlentől a régiségpiacon.

Molnos Péter művészettörténész szerint Budapesten, az Ecseri piacon mindenki tudja, ki az a három-négy ember, aki hamisítványokat árul, a hatóságok mégis tehetetlenek, mivel többnyire csak közvetítőkről van szó, akik nyugodtan mondhatják, hogy a képet a padláson találták. „A probléma nagyságáról árulkodik, hogy bizonyos aukciós házaknál egy-egy árverés előtt feltűnően nagy, akár a 20-30 százalékot is elérheti a gyanús festmények aránya – mondta a művészettörténész. – Ám mivel a gyanú kevés, emiatt senki sem emeli fel a szavát. Legfeljebb azoknak a gyűjtőknek mondom el a véleményemet, akik a licitálás megkezdése előtt megkérdeznek.”

Mayer Vera, a Nagyházi Aukciós Ház festménybecsüse sem mer belegondolni, hány hamis kép lehet a gyűjtők birtokában. Előfordult már, hogy bevittek hozzá olyan gyűjteményt, ami néhány kivétellel kizárólag utánzatokból állt. Ezekből egy éve tárlatot is rendeztek, majd néhány hamisítványt elégettek, a többit pedig kortárs művészekre bízták mondván: alakítsák át az utánzatokat úgy, hogy azokkal már ne lehessen senkit sem megtéveszteni. „A magyar hamisítók általában a XX. század elején alkotó festőket kedvelik, mert ezek műveit könnyű utánozni – így a becsüs. – Antik festménnyel azért nem próbálkoznak, mert azok anyagát nehéz korhűvé tenni. Régi vászonnal és festékekkel kell dolgozni, mivel két-háromszáz éve még nem létezett nagyipari festékgyártás, s porrá őrölt bíbortetűt vagy lapis lazuli nevű kékkövet nehéz találni. A régiség hatását sem könnyű elérni: repesztőlakk és speciális szárítás kell hozzá.”

Mindezt tudva nem csoda, hogy hazánkban leggyakrabban Aba-Novák Vilmos, Gulácsy Lajos vagy Rippl-Rónai József képeit hamisítják. Ezeknél az idő múlásának illúziójához elegendő egy kis mesterséges koszolás. A kép hátuljára általában régi kiállítási cédulákat ragasztanak, amit vagy egy másik festményről vesznek, vagy pedig egyszerűen legyártanak, hisz régi papírhoz könnyű hozzájutni. A cél ezzel a hitelesség növelése és a figyelemelterelés. Ha a vevő egy ilyen cédulát lát, ezt kezdi el vizsgálni ahelyett, hogy magát a képet nézné.

Amikor egy képen csak a szignó eredeti

Olykor előfordul, hogy egy kép nem hamis, és mégsem eredeti. Ez úgy lehet, hogy az aláírás ugyan a mesteré, de az alkotás valamelyik tanítványától származik. Régebben gyakori volt az ilyesmi: a mester belejavított a képbe, majd jóváhagyólag aláírta. Iványi Grünwald Béláról például a szakértők úgy tartják, hogy a legtöbb alkotásán csak a szignó származik tőle. Ha felmerül ilyen gyanú, a művészettörténészek dolga eldönteni, hogy a mű vajon magán viseli-e azokat a jegyeket, amelyek alapján eredetinek lehetne elismerni.

Olyan hamisítási módszer is létezik, amihez nem is kell igazán jártasnak lenni a festészetben. Ilyen például a „vetítéses” technika, amelynél a képről készült fotót az eredeti méretében a vászonra sugározzák, s a hamisítónak nincs más dolga, mint hogy a kifestőkönyvek mintájára milliméterre pontosan megörökítse az így megjelenő tartalmat. Még ennél is egyszerűbb, ha a képet nem, csak a festő nevét, vagyis a szignót hamisítják: ebben az esetben olyan festményt kell találni, ami stílusában hasonlít a nagynevű művész alkotásaihoz. Ez nem nehéz, hiszen a régi mesterek számos tanítvánnyal dolgoztak, akik sokszor az ő eredeti műveiket utánozták. Ilyenkor jön jól az eredeti festő életművének alapos ismerete, s végül a szakértők mondják ki a döntést, hogy egy lappangó festmény került elő, vagy egy tehetséges hamisító munkájával állnak szemben.

„Az igazán nagy mesterek életműve már fel van dolgozva – állítja Mayer Vera. – Ezért általában gyanús, ha valaki azzal jön be, hogy talált egy eddig ismeretlen művet. A hamisítók is azt használják ki, hogy az emberekben él a vadászösztön, miszerint bármelyik padlásról előkerülhet egy Munkácsy. Ám ez a hiú remény veszélyes. Ha egy aukciós háznál vásárolt képről kiderül, hogy hamis, a vevőnek visszafizetik a vételárat. Magánszemélyek esetében erre szinte semmi esély nincs, mivel az eladással olyanokat bíznak meg, akiken utólag semmit sem lehet behajtani.”

Hogyan leplezzük le a hamisítványokat?

VIRÁG JUDIT művészettörténész, a Mű-Terem Galéria vezetője:
1. Nézzük meg a témát és az ábrázolásmódot! És azt, hogy a kép beleillik-e az adott festő életművébe! Például egy Munkácsy-akt nem lehet igazi. Ő sosem festett aktot.
2. Vizsgáljuk meg, mivel és mire festették a képet: a korra jellemző festékeket és hordozóanyagot, az ecsetkezelést, a színek felvitelének sorrendjét, a festő korába nem illő részleteket és kellékeket! Ziffer Sándor Híd a Zazaron című festményének hamis változatára 1914-et írtak. Holott csak 1940 körül festette.
3. Nézzük meg a kép hátlapját! Árulkodóak a festmény hitelesítésére szolgáló igazolások, címkék, pecsétek. Több festmény ezek miatt „bukott le”. Érdeklődjünk a festmény származása és előtörténete felől: hol volt kiállítva, mikor készült róla másolat!
4. Csak ott vásároljunk, ahol felelősséget vállalnak azért, amit eladnak!