Ideje megfékezni a túlköltekező kormányokat

A görög adósságválság, illetve hasonló problémák írországi, portugáliai, spanyolországi és olaszországi felbukkanásának veszélye nyomán terjedni kezdett a félelem az európai bankok, az euróövezet, a globális pénzügyi rendszer és a nemzetközi gazdaság stabilitása miatt. Angela Merkel német kancellár a minap maga is nyilvánosan visszhangozta ezeket a félelmeket, ez fokozta az aggodalmakat, hogy vajon az euró túléli-e a mostani válságot.

Az Európai Unió, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) 750 milliárd eurós pénzügyi mentőcsomagja csak átmeneti enyhülést hozott a nemzetközi piacokon. A mentőakció nem kínál megoldást az euróövezet előtt álló alapvető problémákra, és a térség legjobb esetben is csak időt nyer a kiigazítások végrehajtásához, illetve ezek terheinek elosztásához. A csomag emellett magával hozta a fegyelem fellazulásának súlyos morális kockázatát, illetve az EKB hitelességének és függetlenségének elveszítését.

Görögország alapvető problémája a hatalmasra duzzasztott fiskális kötelezettségeiből adódik, amelyek az euró bevezetésekor elért alacsonyabb hitelfelvételi költségekből táplálkoztak. A problémák azonban nem korlátozódnak Görögországra, vagy akár csak az euróövezet perifériális államaira. A fiskális téboly széles körben tombol szerte
Európában és a világ nagy részén. Ha Athénnak nem kellene kamatot fizetnie az adósságai után, és teljes lenne a foglalkoztatás, a költségvetési hiány akkor is elérné a GDP 6 százalékát. A megfelelő mutató másutt sem kedvezőbb igazán: Írországban 8, Spanyolországban 5,6, Nagy-Britanniában 6,8, az Egyesült Államokban pedig 7,5 százalék.

Egyesek érvelése szerint az eurót csak úgy lehet megmenteni, ha a monetáris unió után a fiskális uniót is megvalósítják. E recept fő eleme a nagy adók melletti magas szintű szociális kiadás lenne, az északi államok (helyenként nem is oly kicsi) deficitjének szintjén. Ez azonban nagy melléfogás. Amire igazán szükség lenne, az a fiskális politikában érvényesítendő, kényszerű korlátozás, mégpedig az egyes tagállamok szintjén, nem pedig egy szupranacionális fiskális hatóság életre hívása.
A fejlett demokráciák többségét megfertőző probléma nem más, mint a kormánykiadások, az adók és az államadósság szakadatlan növekedése, ez súlyosan veszélyezteti a növekedési kilátásokat. Erre adandó válaszként az IMF sürgeti a válság előtti adósság/GDP arányok helyreállítását. Ellenkező esetben a közadósság robbanásszerű növekedése tartósan – legalább egyharmadával – viszszafogja a növekedési ütemet a fejlett államokban vagy akár állandósíthatja a stagnálást. Ez pedig megbénítaná a kormányokat egy következő recessziós hullám kezelésében.

A visszatérés a válság előtti makrogazdasági biztonsági zónákhoz megkövetelné, hogy legalább egy évtizeden keresztül tartani kell az elsődleges – a kamatfizetések nélkül számított – költségvetési többleteket, ez az USA-ban 4 százalék lenne a GDP arányában, az euróövezetben 3, a leginkább eladósodott országokban (például Japánban) azonban legalább 7 százalékra lenne szükség.
A görög adósságfiaskó tanulságai egyáltalán nem újak. 1. A választott képviselők rendre figyelmen kívül hagyják a rövid távú előnyök hosszú távú költségkihatásait. 2. A cselekvéssel mindig megvárják, amíg kényszerből kell lépni. 3. A kormányok gazdaságpolitikája nem kerülheti meg a közgazdaságtan törvényeit. 4. A kormányok nem tudják megváltoztatni az aritmetikai szabályokat. 5. A költségvetési politika több mint könyvelési kérdés.
Vajon megoldás jelentene-e, ha a stabilitási és növekedési paktum szigorításával az euróövezet tagjai szigorúbb ellenőrzést gyakorolnának egymás felett? Az állampolgárok és a helyi politikusok aligha hajlanak arra, hogy kiszervezzék a gazdaságpolitikát akár más országokba, akár nemzetközi szervezetekbe, hacsak erre nem kötelezik őket szigorú kötöttségekkel járó egyezmények. Ezért minden ország számára sokkal jobb lenne, ha szigorú jogi megkötésekkel korlátoznák a törvényalkotók fiskális jogkörét. A költségvetési deficitekre kimondott restrikciók e tekintetben csak a kezdőlépést jelenthetnék, mert a jóléti kiadások nagyarányú növekedése önmagában is súlyos tehertétellé változott. A jövőbeni gazdasági és pénzügyi válságok elkerüléséhez ezért egyidejűleg kell visszafogni a kiadásokat, az adókat és az adósság növekedését.
Hasonló szabályok kedvezően hatottak az USA-ban, az 1980-as, 90-es évek során, 1998-ban azonban a kormány feladta ezeket. A jövőben a mindenkori törvényhozásokat a korábbi szabályok újraélesztése aligha fogja kötni, hacsak nem lesznek alkotmányos szinten rögzítve. Alaptörvény szintjén megszabott, kiegyensúlyozott költségvetés jól működött az egyes amerikai államok szintjén, és utóbb Németország is elmozdult ebbe az irányba. Az ilyen szabályok mindazonáltal tartalmazhatnak könnyítő záradékokat a recessziók idejére, ha ezek alkalmazását minősített többség jóváhagyásához kötik. Az értelmes szabályozás rendkívül kifizetődő lehet.

A szerző korábbi amerikai elnöki főtanácsadó, a Stanford Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010@ www.project-syndicate.org