„Az élet nem csak színházból áll”

Az Operettszínház sztárja, sikeres szubrett, operettdíva, neve igazi fogalom. Még csak most kezdődött el az év, de a határidőnaplója már december végéig tele van. Gyakorlatilag az egész élete egy bőröndbe van csomagolva, hogy ha hívják, akkor azonnal indulni tudjon. Negyvenöt éve erősíti a fővárosi színház társulatát, ahol annak idején édesapja is sztár volt, méghozzá Latabár Kálmán és Honthy Hanna mellett. Marika megkapott minden szép szerepet és elismerést, amiről egy színművésznő csak álmodhat. Bárhol megjelenik, ott a siker borítékolható. Cigánykerekezik, szaltózik, de az is kivételes dolog, hogy túl a hatvanon olyan energiákat mozgat meg, mint egy életerős fiatal. Reggel tíz óra és topogok a bejárat előtt, ugyanis a lakásába beszéltük meg a találkozót. Elég belépni az ajtón, máris mellbe vágnak az emlékek, a folyosón relikviák sorakoznak, színházi fotók mindenütt. A fogason a kedvenc szőrmebundája, ami nélkül a fagyos hidegbe ki sem tenné a lábát. A nappaliban rengeteg könyv, barokk stílusú bútorok, csipkés terítő az asztalon, rajta óriási virágcsokor. – A tegnapi fellépés után kaptam Szombathelyen – újságolja elégedetten. Mellette kávé, sütemény, mintha csak egy bécsi kávézóban lennék. Majd mesélni kezd, szenvedélyesen, sok humorral és közvetlenül. A színházban szeretik, tisztelik, ismerik és elismerik. Boldog ember. Boldog nő. Ő Oszvald Marika. 

– Jól láttam, hogy Honthy Hannától névre szóló tablója van?!

–Nincs ebben semmi meglepő. Édesapámmal, Oszvald Gyulával sokat játszottak együtt. Honthy Hanna öltözője ugyanis pont az édesapámé mellett volt. Gyerekkoromban gyakran jártam be hozzá a színházba, ismertem minden kis zugát. Szakszerű kiképzést kaptam arról, hogy ha véletlenül összetalálkozom az operettprimadonnával, akkor mit kell csinálnom. Kezet kell neki csókolni, nagy fejbólintással köszönni, a férfiak még le is térdeltek előtte. Egyszer egy előadás után berontottam hozzá, belöktem az ajtót, az ujjammal szívecskét formálva azt mondtam: „Isteni voltál!” Majd kimentem. (Nevet.)

– Erre ő?

– Elcsodálkozott! Főleg azon, hogy milyen természetesen mondtam ezt. A következő talál­kozásunkkor a fényképeiből összeállított kis tablót kaptam ajándékba, amire azt írta: „Édes kicsi Marikámnak, hogy soha ne felejtse el az ő Hannuskáját.” És ezt kiraktam a folyosóra.

– Feljebb Latabár Kálmánról is látok egy fényképet.

– Édesapám vele is játszott, imádták egymás. A Boccaccio című operettben bolondoztak együtt, erről az interneten is fent van egy videó, meg lehet nézni. Pont azért tettem ezeket a szívemnek kedves fotókat az ajtó mellé, hogy amikor hazajövök, eszembe juttassák az emlékeket. Az előszoba elég hosszú ahhoz, hogy sok kép kiférjen. Ide raktam a díjaimat is.

– Látom, a Kossuth-díj is itt pihen, amit pontosan két évvel ezelőtt vehetett át.  Számított erre az elismerésre vagy teljesen meglepte?

– Bennem volt, hogy egyszer, lehet, megfogom kapni, mert mindig felterjesztettek. Amikor jött a levél, majdnem elájultam. De ez még semmi! A díjátadáson is hoztam a formámat. Mindössze annyit hallottam, hogy az operettszínjátszás ikonikus alakja… Erre felpattantam, kezet fogtam Áder János köztársasági elnökkel, Orbán Viktor miniszterelnökkel, elkaptam tőlük a díjat, és úgy rohantam vissza a helyemre, mint a szél. Nem tudom, mitől tartottam, hogy elveszik tőlem? (Nevet.) Olyan gyors voltam, hogy az igazgatóm, Lőrinczy György nem tudott rólam képet készíteni.

– Azt mondta, legyek gyors, mert rettentően siet. Hova?

– Mindig mozgalmas nap­jaim vannak, éjjel jöttem haza Sopronból, és délben már megyek a Sirály felújító próbájára. Régen játszottuk, kell egy kis gyakorlás.

– Ez az első prózai szerepe, amit korábban olyan nevek játszottak, mint Tolnay Klári vagy Básti Juli. Meglepte a felkérés?

– Furcsa volt, mikor megkerestek ezzel a szereppel, azt hittem Benő (Fehér Balázs Benő) hülyéskedik, aztán kiderült teljesen komolyan gondolja az egészet. Az első reakcióm az volt: „Várjál kicsit, hadd gondolkozzak! Én Arkagyina?!” De nem éreztem idegennek a feladatot, hiszen ez is ugyanolyan színház, mint az operett. A színészi képességeim meg negyven év alatt már kialakultak annyira, hogy ne görcsöljek be egy prózától. Kalandvágyó vagyok, szeretem a kihívásokat. Felszabadultan próbálok, játékos alkat vagyok. Van egy igazi gyermeki énem. Talán pont emiatt is imádom a fiatalokat, rengeteget lehet tőlük tanulni. Ez egy kölcsönös játék, én adok, ők adnak, és mindenki boldog ettől. Próbálom a sors által elém gördített lehetőségeket magamévá tenni, mert minden új színnel fejlődik az ember.

– A próba után merre megy tovább?

– Indulok Sopronba, valamikor éjfél után érek haza. Reggel színház, próba. Megszoktam már. 

– Nem nehéz ez a vándorélet?

– Ezt csinálom évtizedek óta, ez a szakma sok lemondással jár… (Sóhajt.) Sokszor nem egyszerű, mikor fel kell szállni a buszra vagy le kell vezetni több száz kilométert, de az embert hajtja a szíve, hogy a nézőknek meg tudjon felelni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne mosolyogjak. A szomorúság soha nem látszik az arcomon. Az egyik életcélom ugyanis, hogy az embereknek kellemes perceket szerezzek.

– Ez a színházi alázat egyik formája.

– Sokan azt gondolják az operettesekről, de a színésznőkről úgy általában, hogy biztosan úgy élik az életüket, ahogy azt a színpadon mutatják. Sok címkével fel vagyunk ruházva. Úgy képzelik, hogy egoista vagyok, hogy kihasználom a környezetemet, hogy engem csak a siker éltet. Azt hiszik, hogy két bejárónőm, sofőröm van és minden szempontból ki vagyok szolgálva. De ezek a tulajdonságok nem illenek rám. Én kiteszem a szívemet és a lelkemet annak, aki megérdemli. Ha valaki visszaél ezzel a bizalommal, akkor viszont azonnal lecsapok.

– Soha nem volt féltékeny egyetlen pályatársára sem?

– Az irigység és a féltékenység a legalattomosabb betegség. Én egy igazi nyitott szívű Kos vagyok, aki minden szempontból képes fejest ugrani az élet tengerébe.  

– Mennyire bírja a változást, hiszen lassan negyvenöt éve az Operettszínház tagja, és rengeteg korszakot megélt már.

– Engem a változás inspirál. Szerintem az állóvíz csak a halvérűeknek jó, én meg imádok élni. 1971-ben álltam először a színház világot jelentő deszkáira, méghozzá az édesapámmal. Nagyon féltett engem ettől a szakmától, nem hagyott filmezni, pedig korán megtaláltak szép feladatokkal. Nem akarta, hogy korán fejembe szálljon a dicsőség. Azt szerette volna, hogy maradjak szerény és alázatos. Örülök, hogy erre korán megtanított. A sikerért ugyanis mindennap meg kell küzdeni, az nem hullik csak úgy az ember ölébe.  

– Az öregségtől, az idő múlásától nem tart?

– Megtanultam elfogadni a helyzetet, hogy már nem annyira ruganyos a bőröm, már nem tudom olyan magasra emelni a lábamat. Lélekben elfogadtam ezt a tényt. Ami jobban zavar, hogy nagyobb lett a felelősségérzetem. Amikor odaadnak egy komoly feladatot, közben azt mondják: „Jó, majd a Marika megoldja!” De ez nem így van. Mert amíg kezdő az ember, addig nincs félelemérzete, nincs vesztenivalója. Pofátlanul megy előre és csinálja. De ma már mérlegelek és gondolkozom. Nekem nagyon fontos, hogy a közönség ne egy vénasszonyt lásson, aki még mindig cigánykerekezik, hanem fedezzék fel, hogy van bennem erő, spiritusz.

– Egyértelműen halhatatlanná tette a cigánykerekezést. Megy még?

– Hogyne menne! Mindig azt mondom, hogy járni nehezebb, mint táncolni. Az izmaim és az ösztöneim hajtanak a színpadon. Aztán, lehet, le kell botorkálnom onnan, de amikor fent vagyok, akkor szárnyalok. Néha itt, máskor ott fáj, de a végeredmény mindig fejben dől el. Azt hiszem, genetikailag belém van kódolva az energia. A családom tagjai is mind ilyennek voltak.

– Egyszer vidéken találkoztunk egy rendezvényen, ahol hóban-fagyban, színpad nélkül képes volt széles mosollyal fellépni. Én már rég eljöttem volna, de ön mindent megtett a közönség szórakoztatásáért.     

– A probléma azért kopogtat be az életünkbe, hogy megoldjuk. Nem szabad siránkozni! Amikor kimegyek a színpadra, akkor nem lehet a közönséget azzal szembesíteni, hogy: bocsánatot kérek, én ma nem lépek fel, mert szétfagytam. Helyette kimegyek, úgyis felmelegszem a sok ugrálástól. Néha olyan vagyok, mint egy szöcske. 

– Mikor beszélt a lányával utoljára?

– Tegnap. Mi olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. Egybe vagyunk forrva. Most lesz a születésnapja, igazi meglepetést szervezek neki. Sajnos aznap este is fellépésem van, de majd valahogy megoldom.

– Mi lesz, ha már nem tud majd színpadra lépni?

– Akkor azt fogom mondani, hogy hagyjanak békén. Ha már nem fog jólesni a táncolás, már járókerettel kellene felmennem a színpadra, akkor inkább lemondok róla. Sokan mondják, hogy nem fogom kibírni. Dehogyisnem! Rengeteg más dolog is érdekel. Az életem nem csak a színházból áll.

– Mivel foglalkozik még szívesen?

– Állandóan varrogatok, kötögetek, mindig csinálok valamit. Kertészkedek, gondozom a virágokat. Minden olyan dolog vonz, ami az alkotással kapcsolatos. Most például elromlott a bőröndömön a cipzár, megjavítottam. Nem várok másra! A mottóm az, hogy az életben mindent éljünk meg száz százalékig, ne várjunk a sült galambra.

Névjegy:

Igazi operettes családból származik, édesanyja a népszerű szubrett, Halasi Marika volt, édesapja pedig a legnagyszerűbb bonvivánok egyike, Oszvald Gyula. A Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán végzett, majd az Operettszínházhoz szerződött, amelynek azóta is oszlopos tagja. Jelenleg négy darabban játszik, kedvence a Sybill, valamint a zenés mese­musical, amelyben ő Oszi Boszi, a repülő nagyanyó. Márciusban premierre készül, Lehár Ferenc A víg özvegyében Olgát alakítja. Az Operettszínházzal bejárta az egész világot: fellépett az Amerikai Egyesült Államokban, Izraelben, Ausztráliában, Japánban. Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.​