„Bátran belefogok bármibe”

Az este megírt jegyzeteim mind a táskában, egyáltalán nem vagyok magabiztos. Évek óta rajongója vagyok a
Gasztroangyalnak, de most fogom igazán megismerni. Megérkezem a főhadiszállásra, Borbás Marcsi és csapata
az asztal mellett ülnek, terveznek, ötletelnek. Marcsi a közelben lévő nyugalmas irodába invitál, leül velem szemben, egymásra nézünk. Szemében látom a gyermeki, tiszta naivitást, valamint a kőkemény határozottságot is. Rájövök, hogy kár volt a felkészüléssel „bajlódni”, gondosan összeállított kérdésekkel sem kellett volna törődnöm. Kávézunk. Kezdek felmelegedni, kiengedni. A falat gyönyörű kép díszíti, rajta egy csodás női alak, aki a búzakalászok között sétál a réten. „Karády Katalin?” – kérdezem. „Én vagyok! – nevet –, ez a férjem rezidenciája, itt dolgozik.” Majd mesélni kezd, én meg hagyom, hallgatom. Nem színészkedik, nem kedveskedik, ami a szívén az a száján típus. Egyenes, céltudatos, fegyelmezett és szigorúan maximalista. Egy csodás nő, akinek a feje búbjától a kislábujjáig az ereiben csörgedezik a televíziózás, a műsorvezetés és a gasztronómia.

– Ebben a vérfagyasztó hidegben mit lehet csinálni?

– Bekucorodni a kandalló elé,elővenni egy jó könyvet, és olvasni. A testi jólét mellett a szellemi igényekre is oda kell figyelni. Az utóbbi pár hétben egy picit behúztam a féket: gyakorlatilag öt és fél éve nem pihentem. Egy pillanatra sem álltunk meg. Minden nap utazással telt, tizenöt órát forgattunk, kifulladásig. Tavaly negyvenkét adást készítettünk a Gasztroangyalból.

– Mi jut eszedbe a boldog békeidőről?

– Az a korszak, amikor még minden igazi volt. Igazi béke a szívekben és a fejekben is. Amikor még élvezni lehetett mindazt, ami ezzel járt. A gyors fejlődést, a zenét, az irodalmat, a kifinomult ízeket. Nemhiába hívták ez a kort a cukrászat aranykorának.

– A legújabb könyvedben ebből kapunk „édes” ízelítőt?

– Pontosan, azért is kapta az Édes békeidők címet. Édességet enni ma sem bűn, csak nem kell sokat. Annak a kevésnek, amit megeszünk, annak igazinak, házinak kell lennie, olyannak mint amit annak idején a nagymama készített a konyhában. A keze alatt szállt a liszt, ami mindent beterített. Régi tervem volt, hogy egyszer öszszegyűjtöm az édesanyám és a nagyanyám süteményes receptjeit, minden titkukkal és rafinériájukkal együtt. Az országban 30 féle hájas tésztát kóstoltam, ebből a legjobbat választottam ki. A könyvben szereplő kilencvenfajta süteményt mind elkészítettem. Van, amit négyszer sütöttem meg, mire úgy állt össze, ahogy annak lennie kell. Ahogy egy gyakorló háziasszony, sokszor estem abba a hibába, hogy érzéssel akartam összeállítani a süteményt. De rá kellett jönnöm, hogy ez csak a főzésnél működik. Ha az ember kevesebb cukrot, kicsit rosszabb lisztet, tojást tesz a tésztába, akkor nem jön fel vagy összeesik. A nüánsznyi dolgokra oda kell figyelni, egy apró mozdulat, és vége a varázsnak. Persze tökéletes sütemény nincs, nem is az a lényeg. A sütéshez kell maga az ember, a lénye, a kisugárzása, s így öröklődnek láthatatlanul elementáris erővel a családi értékek. Nem véletlen, hogy ha géppel sütünk kenyeret, az sohasem lesz olyan, mint ha kézzel dagasztanánk. A  kedvencem a kelt tészta, azt csak csupa szeretet ből lehet készíteni.

–Gyakran hangoztatod, hogy a kovásznak spirituális jelentősége van.

–Mert a kovász tényleg egy fontos összetevő, nem véletlen, hogy anyai ágon öröklődött. Minden héten eltették a kovász felét a következő heti kenyérsütéshez, és ez így ment hónapról hónapra, évről évre. A lány, amikor férjhez ment, vitte mindig tovább a kovász felét, száz éveken át öröklődött a minta. Évszázadokon keresztül egyfajta folytonosságot jelentett. A kenyér maga az élet, azért van spirituális jellege, mert összeköti az előző generációkat, egy családot, egy barátságot.

– Egyre többen kezdenek viszszatérni a régi alapanyagokhoz. Jó úton járunk?

– Nagyon is. Az elmúlt pár évben ráadásul rohamos változás történt: diplomás fiatalok visszaköltöznek a nagyapai múlthoz és gazdálkodni kezdenek. Az országot járva látom, hogy vidéken egyre több konyhakert virágzik, egyre több szarvasmarha legel a  legelőkön. Vannak, akik öreg pásztorokhoz járnak eltanulni, hogyan kell állatokat tartani.

– Vannak még pásztorok?!

– Hogyne, ez egy komoly szakma. Legutóbb a Balatonfelvidék fás legelőit jártuk be. Ezeken a területeken ugyanis még mindig nagyon fontos munkát végeznek a pásztorok, fenntartják a természeti értékeket, és meghatározzák a tejnek és a húsnak az ízét is gondoskodásukkal, odafigyelésükkel. Tőlük tanulnak a fiatalok, akik a városi lét, a bevásárlóközpontokban tornyosuló silány étel helyett visszatérnek a természethez, az egészséges és a házi táplálékokhoz, vissza a földhöz, a gyökerekhez.

– Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ha valami rossz, akkor miért esszük meg.

– Nem tudom! Én régóta nem eszem szemetet. A szüleim mindig odafigyeltek erre, mindig
volt konyhakertünk, magunk tartottuk az állatokat gazdálkodtunk. Rengeteg zöldséget ettünk, a húsfogyasztást soha nem vittük túlzásba, mint ahogy az őseink sem tették.

– Igaz, hogy a műsorod első évadában kidobtál a szemétbe egy gyorspácolt kötözött sonkát?

– Sokan meghökkentek, pedig csak azt akartam bemutatni, hogy ez nem sonka, hanem valami hústákolmány, ipari hulladék. De így vagyok a rossz csirkével is. Minden adásban elmondom, hogy mire kell odafigyelni, hogyha csirkét veszünk. Ha túl vékony, ha túl sárga a bőre az nem jó, de ha óriási a melle akkor is gyanakodhatunk. Szerencsés korba léptünk, hiszen bárki számára hozzáférhetőek a legjobb alapanyagok, csak válogatni kell. Hiszek abban, hogy a hazai gasztrokultúra eléri azt a szintet, amilyen a háború előtt volt, amikor a franciákkal versenyeztünk. Kitűnő szakácsaink, szakembereink vannak, a siker most már csak a munkán áll.

– Hat éve nagy sikerrel fut a Gasztroangyal. Még mindig van új téma, ami feldolgozásra vár?

– Magyarország és a határon túli területek tele vannak témákkal, nekünk csak az a feladatunk, hogy ezeket a kis, zárt szelencéket kinyissuk a nézők előtt. A csapatommal kutatunk, keresünk, olvasunk. Mindig szem előtt tartom a csíki Gáll Levi mondását: a múltból csak a parazsat érdemes elhoznunk, a hamut ott kell hagynunk.

– Könnyű az emberek lelkét megnyitni a kamerák előtt?

– Nekem ez könnyen megy, hiszen én is közéjük tartozom. Természetesen élnek, nem játsszák meg magukat, hamar megnyílnak.

– Gyakran hangoztatod, hogy amit csinálsz, az ösztönös, nincs benne semmi mesterkélt.

– Miért játszanám meg magam?! A televízióban és az életben sem érdemes szerepet játszani, mert hamar lebukik az ember. Az országot járva azt látom, hogy nincs semmi baj az emberekkel. Meglátom őket, és azonnal jókedvem lesz. Az a sok bölcsesség, amit kapok tőlük, az valami csoda. A műsornak köszönhetően nagyon sok barátra tettem szert. A nagy karakterek ugyanis ott maradnak az ember szívében. Rendszeresen visszajárok Erdélybe töltekezni, ott sokat kapok lelkileg. Gyakran meglátogatom Gáll Tímeát, aki a Kölcsönkért kovász című könyvet írta, amiben megidézi a nagyszüleit és azt az utat, ahogyan ők, az unokák újraépítették ezt az eltűnésre ítélt világot. Természetes módon, kölcsönösen hatunk egymásra.

– Sokan mondják, hogy rá tudsz csodálkozni bármire, örülni tudsz az apró dolgoknak is.

– Sokat kellene Hamvas Bélát olvasni, mert az ember olyankor elszégyelli magát, hogy mennyire könnyen esik önsajnálatba. Néhány sor után mindenki észhez térne. Fel kellene ismerni az élet apró ajándékait.

– Elégedett vagy?

– Abszolút, csak hálálkodni tudok az égnek, hogy ezt az életet kaptam. A szüleim, a gyerekkorom helyszíne Madaras, a
testvérem és gyerekei, a férjem és a kollégáim mind igazi ajándékok. Egy év múlva ötvenéves leszek, ennyi idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem. Alapvetően vidám, optimista ember vagyok. Engem inspirálnak a különféle szituációk, bátran belefogok bármibe. Annak idején így kezdtem el lovagolni, korongozni, búvárkodni.

– Mire vágysz igazán?

– Egy komoly beszélgetős műsorra, ahol órákig hallgathatnék csillogó szemű, okos embereket. Nagyon örülök, hogy szeptemberben elindult az új műsorunk, Új idők új dalai címmel. A vasárnap este az M5 csatornán futó sorozat bemutatja a különböző művészeti ágak képvise lőit és alkotásaikat. Azt vizsgálja, hogyan készülnek a műalkotások, hogyan zajlik maga az alkotói folyamat, és hogyan élik meg ezt maguk a művészek. Megmutatjuk, milyen kihívásokkal kell szembenézniük a festőknek, a szobrászoknak, a fotósoknak, a színészeknek vagy akár a táncosoknak. Igazi hiánypótló műsor, aminek középpontjában maga az ember áll. Engem mindig is
ez érdekelt.

Névjegy

Borbás Marcsi a Bács-Kiskun megyei Madarason született. Fogorvosnak, majd logopédusnak készült. Felső fokú tanulmányait a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Természettudományi Karán és a bajai Eötvös József Főiskola művelődésszervező szakán végezte. 1994-ben jelentkezett a Magyar Televízió szerkesztő-riporter- és műsorvezető-képzésére. Legkedvesebb munkája a Főtér című magazin. Jelenleg a Gasztroangyalt vezeti és az Új idők új dalai című műsor főszerkesztője. Három könyve jelent meg, legutóbbi alkotása az Édes békeidők.