Könnyű az élet egy erős nő mellett?

– Úgy tudom, hogy a regényíráshoz sokat kutatsz, levéltári információkat használsz fel, fontos számodra a hitelesség, mégis, mivel a cselekményük évszázadokkal ezelőtt játszódott le, a fantáziádra, a képzeletre is szükség van. Mennyire hallgatsz a megérzéseidre?

– Nagyon. Ösztönösen írok. Sokat kutatok, olvasok, elemzek, próbálom logikusan rendezni magamban az információkat. Az adatok beépülnek, tudássá válnak és nem akadályává, hanem segítőjévé az alkotásnak, a történetmesélésnek.

– Az életed más területein is hallgatsz az intuícióidra? Például a gyereknevelésben vagy általában a hétköznapokban?

– Igen, azt hiszem, egyrészt jellemző rám valamiféle érzelmi irányítottság, ugyanakkor van egy nagyon racionális, tudatos lényem is. Már kevésbé indulatosan szemlélem a világot, lassan megtanulom kezelni magam. Sokat tanulok a gyerekeimtől, nagyon pontos belső iránytű van bennük, és ha nem rontjuk el őket, tudják, melyik a helyes, melyik a helytelen út.  Visszagondolva, arra törekedtem, és ez így van a mai napig, hogy úgy bánjak a gyerekeimmel, ahogy én is szeretném, hogy velem bánjanak. Azzal együtt, hogy elfogadom, ők mások, és lehet, hogy nekik másvalami és másképp jó. Nyilván nem mindig sikerül olyan türelmesnek, belátónak, következetesnek lennünk, mint kellene. A gyereknevelés is hosszútávfutás, mint a regényírás. Igyekszel a legjobb tudásod, tehetséged szerint művelni, de csak évek múlva derül ki, valóban jól csináltad-e.

– Az október végén megjelent legújabb regényed főhőse is egy édesanya. A Hollóasszonyban Szilágyi Erzsébetről írtál. Mi keltette fel benne az érdeklődésedet?

– Egy baráti beszélgetésben merült fel, hogy a Hunyadiak története legalább annyira Szilágyi Erzsébeté is, mint a férjéé, Hunyadi Jánosé. Csak erre kevésbé gondolunk, mert alapvetően olyan a történelemszemléletünk, hogy a történelmet a férfiak csinálják tevőlegesen. A nőkkel meg megtörténik. Ez ma sincs, és nyilván sosem volt így. Együtt éljük, nők és férfiak. Szeretem ezt kijelenteni, hogy a dolgok nem csak megtörténnek a nőkkel. Van, amikor egy egész kisregény kell egy ilyen állításhoz. Szilágyi Erzsébet sorsában nagyon érdekes momentumok voltak, kíváncsi voltam rá, ki ez nő. Királycsináló, gyászoló anya, traumatizált gyerek, kicsúfolt kamasz, gyilkos – bármi lehetett.

– Mennyire tudsz eggyé olvadni a nőalakjaiddal? Kell, hogy az író szinte azonosuljon a főhősével? Vagy óvatos távolságtartással könnyebb megformálni a karaktert?

– Mindig van valamiféle érzelmi viszonyulásom, ha nem lenne, nem érdekelnének. Van, amikor irigylem őket, van, hogy megszeretem. Nem azonosulok velük, inkább megfigyelem, próbálom megfejteni őket. Erzsébettel legtöbbször együtt éreztem. Nehezen találtam meg a hangot vele, sokat birkóztunk. Folyton szurkoltam írás közben, hogy találjon valami örömet, derűt.

– Századokkal repíted vissza az olvasót, mégis, a főhőseid akár ma is élhetnének. Feltett célod, hogy magunkra ismerjünk egy-egy karakterben?

– A lét általános kérdései nem nagyon változnak. A hatalomvágy örök. Hogy kinek mi a motivációja, az sem feltétlenül korhoz kötött. Hunyadinak az én olvasatomban a hatalom eszköz volt, ő meg akarta állítani a törököt, ez volt a missziója, a küldetése, ő úgy látta. Persze ez szükségszerűség is volt, de kortársai közül ezt nem mindenki ismerte fel. Meg akartam érteni, Szi­lágyi Erzsébetnek mi volt az útja. Ki volt ő, miért lett azzá, hogyan változtatta meg a hatalom. Miért vágyott rá?  Az emberek gondolkodásmódja, hiedelmei, vallásossága, konvenciói változnak, de a szerelem szerelem, a kábulat kábulat, a gyász gyász.

– Nemrég hallottam tőled, hogy szerinted nem helyes, ha a történelemben egy nő csak akkor lehet fontos, ha feleségül megy egy fontos emberhez vagy szül egy fontos embert. Ez a szemlélet változott, mondjuk, a 17. század óta?

– Igen, ezt a történelemszemléletünkre vonatkoztatva így gondolom, de nyilván változott és folyamatosan változik is a helyzet. Földrajzilag és időbelileg is. És mivel más volt az élet, a jogrendszer, a közvélekedés, a magánélet fogalma, az élettartam és még rengeteg minden, ezért összehasonlíthatatlanok a női szerepek, de az tény, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a közéletben ma Magyarországon nagyobb tér jutna a nőknek.

– Szilágyi Erzsébet szült egy fontos embert. Vajon más lehetett volna a történelem menete, ha nem egy ilyen asszony Mátyás édesanyja?

– Biztosan. Az én olvasatomban egyértelműen Szi­lágyi Mihály és Erzsébet emelik trónra Mátyást, nyilván a tanácsadók, ma úgy mondanánk, lobbisták, egy erős hadsereg  és komoly gazdasági háttér támogatásával. Ráadásul nekem az volt logikus, hogy Mátyásnak, aki otthon nevelkedett, inkább az anyja, Erzsébet volt a mintája. Őt látja birtokot irányítani, megszervezni a gazdaságot, az életet, őt látja uralkodni a Hunyadi-domíniumok felett, nem az apját, aki állandóan háborúzik valahol, vagy tárgyal, vagy sereget verbuvál.

– Szilágyi Erzsébet vitathatatlanul erős asszony volt. Szerinted könnyű az élet egy erős nő mellett?

– Úgy alakult az életem, hogy pár hónapig átmenetileg együtt laktam egy erős nővel. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Viccen kívül, szerintem érett személyiségű férfiaknak semmi bajuk nincs érett személyiségű nőkkel. Sőt.

– Mindennapos, hogy a férfiakat „elriasztja” egy erős nő, pedig egy határozott, önálló nő is lehet nőies, finom. Vajon miért választanak a férfiak „irányíthatóbb” nőt társul?

– Nem tudom. Sosem ismertem közelebbről ilyen férfiakat.  Olyan környezetben nőttem fel, ahol nem volt kérdés, hogy a nők önálló véleménnyel, akarattal, döntésekkel bíró emberek. Nekem az egy felnőttkori tapasztalat, hogy szép lehetsz, de okos nem. Hogy örülj, hogy egyáltalán, nő létedre, eljuthatsz valameddig. Szerencsére ezek csak szakmai élmények. Magabiztos, önazonos, érett férfiak nagyon hálásak, ha önálló, érett személyiségű nőkkel találkoznak. Miért akarnának kislányként viselkedő felnőtt nőket társul? Ha visszatérek a regényeimhez, a 15., 17. században ez egész egyszerűen létkérdés volt. Az emberek könnyebben, gyorsabban haltak. A családot, a vagyont a gazdaságot egyben kellett tartani. Egyáltalán nem volt individualista gondolkodás, nemzetségben gondolkodtak, olyan nőkre volt szükségük, akik meg tudnak oldani helyzeteket, fel tudják nevelni akár egyedül is az utódokat, tovább tudják vinni a műhelyt, a kereskedést, a birtokot. Tudtak tovább dolgozni, vagy akár okosan újra férjhez menni.

– A Hollóasszonyban nem akarsz egy szentimentális Szilágyi Erzsébetet ábrázolni, sőt. Alakja példa lehet a mai nőknek?

– Fontos, hogy milyen a társadalom nőképe. Fontos, hogy milyen nőképpel nőnek fel a gyerekek. Fiúk, lányok egyaránt. A mai tömegfogyasztás közvetítette nőkép szörnyű. A nők vásárolnak, a nők szépek. A nők fiatalok, kislányarcuk marad halálukig, magas sarkakon egyensúlyozva sütnek kalácsot a ragyogó konyhában. Hacsak éppen nem a feneküket rázzák ritmusra a hímek ingerlésére. Kétdimenziós, szépen festett, rajzolt nők. A hírnév okán híres nők. A hírnevet értékként közvetítő nők. Olyan nők a felnövő generációk ideáljai, akik semmitmondóak. Persze most nyilván túlzok és általánosítok, vannak kivételek. Megszűntek például a nagycsaládok, a kisközösségek. Ahol a gyerekek meg tudták tanulni, mit jelent fiatal nőnek lenni, mit jelent középkorúnak lenni, és hogyan öregszik az ember. Erre a különböző társadalmakban, közösségekben, falvakban, kisvárosokban voltak minták. Minták, amiktől el lehetett térni, nyilván következményekkel, de amikhez lehetett igazodni. Úgyhogy szerintem fontos, hogy milyenek az olvasmányélményeink vagy filmélményeink közvetítette minták.

– Neked van példaképed?

– Vannak, akiket nagyon tisztelek, olyanok is, akik lenyűgöznek. Szerencsés ember vagyok.

Névjegy

Ugron Zsolna író. Négy történelmi témájú regénye jelent meg eddig: Úrilányok Erdélyben, Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai és legutóbb a Hollóasszony. Kötődése Erdélyhez nem véletlen, az Ugronoké az egyik legősibb székely főnemesi család, melynek tagjai fontos szerepet töltöttek be az erdélyi és a magyar történelemben egyaránt.