Mitől zseniális a zene?

– Miért pont a basszusgitár mellett döntöttél?

– Természetesen először én is szólógitározni szerettem volna. Kisgyerekként 8 évig hegedültem, után pedig gitározni akartam, de sajnos az a poszt foglalt volt a sulizenekarban. Az együttes egyébként a bátyámé volt, aki azt mondta, jó lesz neked a basszusgitár is. Így kezdtem el, ezen a hangszeren tanulni. Addig csak a magas hangokat hallgattam a hegedű miatt, ezért nagyon nem volt ínyemre ennek a kevés mély hangnak a lejátszása. Egészen addig volt ez így, amíg a Syrius együttesben Orszáczky Jackie-t meg nem hallottam basszusgitározni. Ott 180 fokos fordulatot vettem, és rájöttem, ha így is lehet használni ezt a hangszert, akkor mégsem olyan előnytelen. Onnantól komolyan vettem, később nagybőgőzni is tanultam és beiratkoztam a jazz tanszakra is.

– Az idén lesz 35 éves a Bikini. Készültök valamivel?

– Igen, de csak nem olyan régen, talán egy hete éreztem meg azt, hogy szeretném megünnepelni ezt az évfordulót. Korábban igazából nem is gondoltam rá. Rengeteg szervezést igényel egy nagykoncert, készülni kell, próbálni, mert bizony egy ilyen nagyszabású fellépésnek másnak kell lennie, mint a többinek. Sőt, szeretném, ha az öt évvel ezelőtti, harmincéves jubileumi koncertünkhöz képest is teljesen más lenne. Az együttes 35. születésnapját a MÜPA-ban szeretnénk megünnepelni, ott majd a Budapest Orchestrával közösen lépünk föl. Éppen ezért majd egy kicsit át is hangszereljük a dalokat.

– Gondolom, van néhány szám, amit mindig kér a közönség. Mik azok, amik nélkül nincsen Bikini-koncert?

– Igen, tényleg van pár olyan, népszerű számunk, amit mindig el kell játszani. Ilyen a Mielőtt elmegyek, az Adj helyet magad mellett, a Részegen ki visz majd haza és a Közeli helyeken. Ezt a négy számot mindig kérik.

– Ezek közül kettő szerelmes-lírai dal. Mindig időszerűek. Mi a helyzet azokkal a zenékkel, amelyekben politikai-társadalmi áthallások vannak?

– Igen, sok lírai dalunk van, ezeket mindig nagyon szerették, különösen a hölgyek, de azért remélem, hogy azokat a mélyebb mondanivalójú számokat is várják az emberek, mint például az Itthon vagyok, ami egy gyönyörű Dévényi-szövegre írt muzsika. Ezt most áthangszereljük szimfonikus zenekarra, ez nagyon különleges lesz.

– Csak a régi dalokat kéri a közönség?

– Egy zenésznek tudnia kell, hogy bizony a közönség nem mindig az együttesre kíváncsi. Sokszor egyszerűen csak énekelni akar, és felidézni azokat az emlékeket, amelyek egy-egy Bikini-nótához köti. Egy dal attól él, attól születik meg, ha élményeket gyűjtenek hozzá a hallgatók.  Utoljára öt éve jelent meg Bikini-lemez. Tavaly írtam egy szólóalbumot Sóhajok lépcsőháza címmel. Több barátom is énekel rajta: Keresztes Ildikó, Sipos Peti és Nagy Feró is. A 80-as évek elején úgy gondoltam, hogy az utolsó lemezem az lesz, amikor elénekelhetem Nagy Feróval az egyik, 1983-ban írt közös dalunkat, amely akkor nem jelenhetett meg. Az a gondolat annyira a mai kor ujjlenyomata, hogy úgy érzem, így kell kiszállni a lemezgyártásból. „Ez a dal már nem az a dal, csak bolyongok immár céltalan, szájharmonikám roncsain egy kiégett világ diszharmóniája szól.” Ez a gondolat erre az Európára vonatkozik, a brexitre, a jelenlegi helyzetre, a migrációra. Tökéletes képe egy rothadó kornak, társadalomnak. Olyan, mintha az európai fajt meg akarná szüntetni valaki. Ennek az egyik első, látványos hulláma, hogy ideküldték a migránsokat. A Feróval közös dalunk pedig egyfajta vízió­ként még 1983-ben született. Feró amúgy is nagyon sok mindent megálmodott már a nyolcvanas években Európáról. Szerintem ő az igazi rendszerváltó, nagy harcos volt mindig is. Az akkor megírt számunknak ezek a sorai pedig most nagyon aktuálisak. Eszmékre és izmusokra nem lehet építeni egy világot, összetartozásra, hazaszeretetre és munkára lehet.

– Az eredeti Bikinit Nagy Feróval alapítottátok, nem sokkal azután, hogy a Beat­ricét letiltotta a hatalom.

– Meg is kérdezte akkor Feró:  „Te tényleg velem akarsz zenekart csinálni?!” Bár Feró valóban le volt tiltva és az ős-Bikinivel alig koncerteztünk. A nyolcvanas évek elején a cenzúra még erősen működött. Létezett a sanzonbizottság, és a hanglemezkiadó szigorú rostáján kellet átpréselni a szövegeket. Kisebb trükkökkel azért mégis bele tudtuk csempészni az üzenetet a dalainkba „Jó szelet kívánok minden lobogónak, csonkig égett fáklyák B.-nek és R.-nek”, énekeltük az egyik számunkban, ami Brezsnyevre és Reaganre utalt.

– A hazaszeretet és az összetartozás kapcsán neked különleges kötődésed van Erdélyhez.

– Igen, ez így van. Vissza kell menni az időben 1980-ba, akkor jártam ott először. Szűcs Judittal és a Dinamittal turnéztunk, koncert után, amikor beültem a hóesésben az autómba, a közönség nem engedett indulni, ráfeküdtek néhányan a kocsimra, és azt skandálták: „Magyarok ne menjetek haza!” Ez a ragaszkodás nagyon megható volt. 1989. december 20-án Moszkvából jöttünk haza, egy nagy fesztiválon játszottunk. Ott semmit sem hallottunk a decemberi romániai forradalomról. Aznap este a Petőfi Csarnokban volt nagykoncertünk, és az öltözőben televízión követtük a forradalom eseményeit. A koncert után kértem a szervezőnket, hogy szervezzen Temesváron koncertet, amilyen gyorsan csak lehet. 1990. február 24-ére és 25-ére megkaptuk a temesvári sportcsarnokot. Ezen a két koncerten mintegy 10-12 ezer ember volt, nagy részük sírva énekelte végig a műsorunkat. Ilyet még nem láttam, hiszen egy rockkoncert arról híres, hogy mindenki táncol, mulat, itt pedig szinte mindenki sírt. A rendező ki is emelt egy lányt a tömegből, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért zokog, azt felelte, nem gondolta, hogy ezt valaha is megéli. Igaz, amikor most, 2016-ban visszamentünk, az elnyomás alóli felszabadulás eufóriájának már nyoma sem volt. A mai fiatalok már tulajdonképpen nem is tudják, hogy ’89 végén ott forradalom volt.

– A rendszerváltás után volt egy hosszabb szünet a zenekar életében. Miért hagytátok akkor abba?

– Ennek két nyomós oka volt. Az egyik, hogy csak kimeneti szinten léteztem, nem tudtam töltekezni. Egyedül neveltem a kislányomat, reggel már rohantam vele az óvodába, később meg az iskolába. Utána egész nap a koncertek szervezésével, a lemezekkel foglalkoztam. Teljesen kimerültem 1991-re. Lelkileg sem volt egyszerű időszak, az éjszaki koncerteket, a rock and roll világát nehéz volt összeegyeztetni egy kicsi óvodás gyermek életével. De az is benne volt, hogy megtörtént a rendszerváltás, ki lehetett mondani, hogy „oroszok, menjetek haza!”, így az a cinkos összekacsintás a közönséggel okafogyottnak tűnt.

– A rajongóitok azért 35 éve alatt változtak, hiszen a zenéteken felnőtt egy generáció. Mennyire más a mostani közönség?

– Nagyon sokat kluboztunk a Bikinivel az elmúlt években is, ami nagyon jó, hiszen ott egészen közel kerültünk a közönséghez. Ez már nem is a második, hanem most már a harmadik generáció, amely jár a koncertjeinkre, és ugyanazokat a dalokat éneklik, mint a szüleik, nagyszüleik. Ettől zseniális a zene. Azt gondolná az ember, hogy azoknak a mai fiataloknak, akik a rendszerváltás előtt időben még nem is éltek, nem ugyanazt mondja a zenénk, mint a szüleiknek, de ez tévedés. Látszik a facebookos bejegyzéseken vagy azokból, amiket a honlapunkra írnak, hogy tökéletesen értik a szöveget. A mostani nejemet is az egyik klub­koncerten ismertem meg, és szinte ismeretlen volt számomra, amikor leugrottam a színpadról és megkértem a kezét.

– Hű, ismeretlenül is ekkora hatással volt rád?

(Nevet.) – Igen, vannak ilyen sorsszerű találkozások. Az embernek a házasságai is sorsszerűek, nincsenek véletlenek. Minden szerelemből és csalódásból tanulunk. Persze a rockzenészek elhíresültek arról, hogy rengeteg hódításuk van, de ez azért kicsit városi legenda is. Engem is értek kísértések, de azoknak a többségéből mindig lett is hosszabb-rövidebb kapcsolat.

– Hogyan tudtál rockzenészként és egyedülálló apaként is helyt állni?

– Sokat vittem magammal a lányomat, szinte a backstage-ben nőtt fel. Turnézott velem a Balatonon, és gitároztam úgy, hogy közben az ölemben ült. Volt nyolc olyan évünk a kislányommal, amit futólépésben éltünk le. Szerencsére, bár elváltunk az édesanyjával, de jó viszonyban maradtunk. Most már felnőtt a lányom, és nagyon remélem, hogy jól neveltem. Azt gondolom, úgy kell elengedni a gyereket, hogy nyitva kell hagyni neki az ajtót. A legnagyobb örömömre nemrég mondta is, hogy csodás, színes, gazdag gyerekkora volt, a legszebb, ami lehetett. Ha pedig most újra kéne kezdenem az életem, mindent ugyanígy csinálnék. Belefutnék a csalódásokba, a megpróbáltatásokba is újra, ha kellene.

Névjegy

Németh Alajos (Lojzi) a Bikini együttes alapítója és basszus­gitárosa, aki korábban a Mini, a Dinamit és az Interbrass zenekarnak is tagja volt. A Magyar Érdemrend lovag­keresztjével kitüntetett muzsikus két éve megírta pályafutása első önálló szólólemezét Sóha­jok lépcsőháza címmel. A lemezen a sikeres zeneszerző és producer nemcsak székely feleségének, hanem egyúttal egész Erdélynek is szerelmet vall.