Még magunkkal sem vagyunk összhangban

– Rövidesen bemutatják Az üvegcipő című darabot. Mennyire időszerű manapság Molnár Ferenc-színdarabhoz nyúlni?

– Molnár Ferenc fantasztikusan tud színházat csinálni, nagyszerű szerepeket ír és különleges helyzeteket teremt a színészek számára, és ennek köszönhetően a nézők is kitűnően szórakozhatnak. Molnár Ferencnek az egész munkássága rendkívül színes. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy pályám során többször is találkoztam a műveivel és több darabjában is játszottam. Szerepet kaptam darabjában, közöttük van  a Liliom, Az ördög, A doktor úr. Az üvegcipő című színdarabja pedig különösen időszerű, hiszen amikor játszódik, a 20. század elején, akkor egyáltalán nem volt jellemző, hogy egy nő és egy férfi vadházasságban éljen. Sipos úr és Adél a kor társadalmi normáinak dacára mégis már egy évtizede együtt él. Az ilyenfajta lélekboncolgató mű pedig mindig fontos és aktuális. Általánosságban is érdekes, hogyan élünk mi, emberek egymással párkapcsolatban, hogyan élünk egymással. A komoly mondanivalót könnyedebbé teszi a humor és a sok-sok fordulat. Gyönyörű történet. De több romantikus darab is szerepel most a társulat repertoárjában, például az Angyalföldi ballada is ilyen.

– Sipos úr a darab végén rájön, hogy valójában mennyire szerette őt Irma, a szolgálóként alkalmazott szegény rokon.

– Irma egy vidékről felhozott szegény rokon, aki nagyon kiszolgáltatott helyzetben van. Sipos pedig egy morgós, idősödő ember, akiben olyan sok szeretet van, hogy szinte lenyűgözi a férfi egyénisége a fiatal lányt, Irmát. Mindez a mai világunkban sem ritka. Az Irma figuráját jellemző naivitás azonban már kiveszett, sokkal szabadosabban élünk, mint régen. Életünk több területén is morált vesztettünk. A darab talán ezért is aktuális, hogy láttassa, vannak normák, amikhez vissza lehet és vissza is kellene térni. Elveszőben vannak a kapcsolataink, az emberi alapérzéseink. Harmóniá­ban kellene élnünk, de manapság sem fizikálisan, sem mentálisan nem tudunk még önmagunkkal sem összhangban lenni, nemhogy másokkal. Ennek nemcsak az egyén szintjén van torzító hatása, hanem a társadalom is elsatnyul. Az elcsúszott kapcsolatrendszerek miatt rossz hatással vagyunk mi, felnőttek a gyerekekre is. A felnövekvő generáció tovább viszi a jó és a rossz modellt is. Óriási a szülők felelőssége. Így vissza is jutottunk Irma figurájához, aki megtestesíti a vágyódást, a kapaszkodást valami melegség után.

– A színház vissza tud adni valamit az elveszett vagy elveszettnek hitt értékekből?

– Ha valaki beül, akár egyedül is, egy színdarabra, akkor a több száz látogató között egy közösségben lesz. Ott van, együtt lélegzik, nevet vagy bosszankodik másokkal. Kapcsolat van a színészek és a nézők között is. Gondolkodhat az ember a darab mondandóján. Bár sajnos az emberek egy része nem szeretne gondolkodni, nem akar szembesülni saját magával, a gondjaival. Jól érezhető igény van a szórakozásra, a szórakoztatásra. Azt sem bánják sokan, ha az előadás végén szinte nem is tudják, hogy mit láttak, miről szólt a darab. Egysze­rűen csak jól akarják érezni magukat abban a két-három órában. Ezzel nem azt mondom, hogy ne legyenek vígjátékok, csak szörnyű azzal szembesülni, hogy darabokat kell levenni húsz előadás után, mert nincsen rájuk igény. Pedig egy drámai mű nem attól drámai, hogy a színészek folyamatosan lógó orral járkálnak a színpadon, lehetnek humoros jelenetek egy fajsúlyosabb előadásban is, hiszen az élet is sokszínű, inkább csak megmutat valamit a gondjainkból, felhívja a figyelmet problémákra. Ha viszont hárítani akarunk, akkor természetes, hogy nem fogunk jegyet váltani egy drámai előadásra.

– Sokat változnak a figurák Az üvegcipő című darabban?

– Igen, komoly jellemfejlődésen mennek keresztül. Szenzációs párbeszédek és mondatok hangzanak el a színpadon. Például Adél és Sipos ugyan összeillik korban, akár egy harmonikus párt is alkothatnának, de Adélnak viszonya van Császár úrral. Mindez tovább bonyolítja a dolgokat. Távolról azért látszik, hogy nagyon bölcsen vagyunk megteremtve, úgy, hogy tökéletesen kiegészíthessük egymást. De most sokan nem a harmóniára, egymás támogatására szövetkeznek, hanem egyfajta erőszakos önmegvalósításra rendezkednek be. Közben akár le is tiporják egymást az emberek. Nem küzdünk magunkkal sem és egymásért sem. Irma figurája azért is gyönyörű, mert ő saját magával is küzd, de Sipos úrért is mindent megtesz. Ma talán úgy fogalmaznának, hogy „meg akarja szerezni”, de nem, azt szeretné, ha boldog lenne. Ő látja kívülről, hogy Sipos milyen kiszolgáltatott helyzetben van. Közben Adél és Sipos megromlott kapcsolata is a középpontban van, tépelődnek, hogy vajon érdemes-e küzdeniük, rendbe lehet-e még hozni a viszonyt, vagy sem. A legnagyobb baj a társadalom és az egyén szintjén is, hogy nem gondolkodunk hosszú távon. Ha csak egy párkapcsolatot nézünk, tíz-húsz év alatt felépíti két ember a mindennapjait, de közben haladnak a csendes megnyugvás, unalom felé is, amikor rádöbbenek, hogy egy éltük van.

– Várható valami rendezői újdonság, amit elárulhat?

– Huszti Péter a rendezője a darabnak. Az ő színészi pályája és rendezői munkássága olyan biztonságot ad, hogy az általunk képviselt polgári értékek megmaradnak. Lehet mindenfélét aktualizálni egy darab kapcsán, de az is modern gondolkodásra vall, ha a mostani világunkban a saját értékrendünkről beszélünk.

– Azt írják a kritikusok, hogy akkor érdemes ezt a darabot elővenni, ha a társulatban vannak olyan színésznők, akik remekelhetnek Adél és Irma szerepében.

– Fekete Réka alakítja majd Irmát és Létay Dóra Adélt. Sipos urat én fogom életre kelteni, de valóban a két női szerep a legfontosabb a darabban. A József Attila Színház már nagyon régóta csak olyan színészekkel dolgozik, akik szakképzettek vagy hosszú ideje a pályán lévő, kiváló, elhivatott művészek, akik hitelesen alakítják a szerepeiket. Tiszavirág-életű celebekkel nem dolgozom. Amúgy sem értek egyet a semmiből jött sikerekkel. Amilyen gyorsan kap fel embereket a média, sokszor ugyanolyan gyorsan el is dob. Jómagam a legtöbb kollégámmal együtt sokat készültünk erre a pályára, elvégeztük a megfelelő iskolákat és éveken át dolgoztunk azon, hogy gazdagodjon a színészi tárházunk, jó előadóművésszé váljunk. Megküzdöttünk azért, hogy a színpadon lehessünk. Nem jó, hogy a celebség lenullázhatja a színművészetet. A beszélni, énekelni, alakítani nem tudó sztárocskák korát éljük.

– Kisgyerekként is érdekelte a színpad?

– Valahogyan kódolva lehettem erre a pályára, de kellettek azok a pici impulzusok, amik erre löktek. Magamnak harmadikos gimnazista koromban vallottam be, hogy színész szeretnék lenni.

– Mi lenne, ha nem színész lenne?

– Újra ezt a pályát választanám, ez nem is kérdés. Egy pici faluban születtem, és azt mondhatom, fantasztikus utat tudhatok magam mögött. De mindenért megküzdöttem. Harmadszorra vettek fel az egyetemre, közben két évig dolgoztam. Statiszta szerettem volna lenni, de nem vett fel az akkori miskolci főrendező, így díszítő lettem. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a munkám a hobbim is. A József Attila Színház elég nehéz helyzetben volt, sok félelem volt bennem az igazgatósággal kapcsolatban. Erre a színházra annak idején hasznosításra írtak ki pályázatot, és nem igazgatói posztra, benne volt a pakliban, hogy eltűnik az intézmény, ahogy több másik is. Akkoriban nagyon sok bántás ért, és a mai napig azt mondom, hogy jogtalanul. Az idő engem igazolt, de ez nem jelenti azt, hogy azokat a sérelmeket el tudnám felejteni.

– Mindenben hosszút távra tervez?

– Igyekszem. (Nevet.) Talán nem tűnik nagy dolognak, de 23 éve vagyok a színészek labdarúgó-válogatottjának kapitánya, és ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy én egy „díszpinty” vagyok, aki viszi a zászlót a mérkőzések előtt. A Szomszédokban is hosszú éveken át szerepeltem. Sőt, a magánéletemben is a hosszú kapcsolatok híve vagyok. A színház is évtizedek óta a szerelmem. Ez egy hosszú távú pálya, jól be kell osztani az energiákat már az elején, hogy a végéig kitartson. Egykori tanárom, Békés András mondta, attól gyönyörű a színészi hivatás, hogy az ember ezt haláláig tanulni fogja.

Névjegy

Nemcsák Károly
Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, a József Attila Színház igazgatója. 1981–1982 között a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt, később a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban játszott. Ezután három évet töltött a Radnóti Színpadnál, majd a Budapesti Kamaraszínházban. 2002 óta a Turay Ida Színház tagja. Jelenleg is közel tíz darabban játszik. 2011 óta a József Attila Színház igazgatója.