„Végre szívből és szívesen csinálok valamit”

Sokoldalú művész, aki sajátos humorral megformált vígjátéki szerepeit felejthetetlenné, drámai erejű alakításait utánozhatatlanná tette. Határozott fellépésében van valami arisztokratikus, pórusaiból áradt a szakma iránti elkötelezettség. Pontosan két óra van, toporgok a hidegben a Pesti Magyar Színház bejárata előtt. Ritka blamázs, hogy idegességemben elejtem a jegyzeteimet. Évek óta erre a találkozásra vártam, de megtorpanok. Aztán nagy levegőt veszek, benyitok a művészbejárón, elindulok felfelé az első emeleti büfébe, ahol a nemzet színésze vár. Pár fiatalon kívül senkit sem találok. Kiderül egy kisebb malőr miatt, a korábban befejezett próba után Haumann Péter egyszerűen hazaindult. Majd jön a telefon, várjam meg, mindjárt érkezik. Serényen olvasom a jegyzeteimet, az összes betű egy óriási pacává folyik össze. Érzem, ennek semmi értelme, dobom a francba a kérdéseimet! Már messziről hallom a hangját, fiatalos lendülettel toppan be, megtelik vele a hely, sűrűbb lesz tőle a levegő. Remegő kézzel bemutatkozom. Felmegyünk az első emeletre, kéri, hogy üljek le, ahova csak akarok. Lehuppanok a kanapéra, ő mellém. Szemléljük egymást. Néhány másodperc után megkérdezi: „Mondja, miről meséljek magának?” „Mindenről!” – válaszolom.

– Huszonkét év után tavaly végleg eljött a Katona József Színházból, kiszállt a körforgásból. Sokunk örömére most visszatér, méghozzá A fösvény című darabban, lányával és fiával fog együtt játszani benne a Pesti Magyar Színházban. Egy kicsit sem hiányzott önnek a színpad?

– Tudja, a legmélyebb titkok egyike: az idő megérzése. Mindennek megvan a maga ideje. Kell tudni szünetet tartani. Gondolja el, életemben először a nyár végén nem kellett bemennem a társulati ülésre, elutazhattam a tengerre. Feltöltött ez a szabadság. Eperjes Károly volt az ötletgazda, ő keresett meg, hogy mi lenne, ha A fösvény című darabot a két gyermekemmel, Petrával és Mátéval játszanánk el. Úgy gondoltam, ez egy kiváló alkalom arra, hogy végre mi hárman egy színpadon lehessünk. Külön- külön már dolgoztam velük, a fiammal legutóbb egy nagyjátékfilmben, az Emeletben, a lányommal meg évekkel ezelőtt A velencei kalmárban fogtuk egymás kezét. Rögtön éreztem ennek a hármas felállásnak az egyediségét, különlegességét. A folytonosságot egyébként is fontosnak tartom. Ilyenkor apám jut eszembe, aki szeretett volna színész lenni. Rákosi Szidi színiiskolájába járt, de nem bírta fizetni. Ezt mindaddig titkolta előttem, amíg nem látta a sikereimet. Aztán kinyitotta azt a titokzatos ládafiát, amelyben a régi plakátjait őrizgette. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. 

–  Milyen érzés a gyerekeivel együtt próbálni?

– Ha a színpadon vagyunk, akkor Petra nem a lányom és Máté nem a fiam. Kollégák vagyunk, kizárólag három színészről van szó. A gondolataimat soha nem erőltetem rájuk, nem adok nekik tanácsokat. Inkább csak ötleteket mondok. A színészet különben is egy nagyon finom, törékeny szakma, nem lehet csupán egy általam jónak tartott séma szerint működni. Mindkettejüknél egész fiatalon megmutatkozott a szereplés iránti vágy, és amikor jelentkeztek a főiskolára, akkor sem adtam nekik semmilyen atyai tanácsot. Tudtam, kitapossák maguknak a saját útjukat.

– Más darabban is láthatjuk majd?

– Vannak tervek, de most minden porcikámmal A fösvényre koncentrálok. Különös érzés a rendezővel, Lengyel Ferenccel újraértelmezni a Katonában 1994-ben bemutatott darabot, ami nagyon népszerű volt, százötvenszer játszottuk. De ez a mostani egészen más előadás lesz, elevenebb, színesebb, részletezőbb. Élvezem a munkát, egy pillanatra sem fáradok el. Végre egy olyan feladat, amit igazán szívből és szívesen csinálok. Ritkaság ez a színészi pályán, még ha nem is tűnik így.

– Törőcsik Mari szerint összesen ha három megoldott szituá­ciót tud felidézni a pályájáról, amivel elégedett. Ön mennyit?

– Emlékezetes volt az Állítsátok meg Arturo Uit címszerepe, a Sok hűhó semmiért Benedekje, a Hamlet Claudiusa és a Szókratész védőbeszéde, amit 29 évesen adtam elő és gyakorlatilag végigkísérte a pályámat. A színészet legértékesebb részének a csend lélektanát tartom. Én hiszem, hogy a szünetnek ereje és értéke van, és ez a szünet csak akkor él, ha aznap jó vagyok, felkészült, kondicionált. A nézőben pedig megmaradhat egy-egy ilyen katartikus színházi élmény emléke, a tudata mélyén nyomot hagyhat, és ettől talán változhat is. Erről jut eszembe, múltkor megállított egy férfi az utcán, közben rám mutatott az ujjával. „Ne segítsen! Várjon, tudom ki maga. Hogy is hívják?” „Haumann!”– feleltem. „Jaj, tudtam! Nagyon szeretjük magát a feleségemmel, mindig mondom neki, hogy jöjjön be a konyhából mert itt a Haumann. Múltkor is bejött valami ajtón, és sírtam a röhögéstől.” „De miben látott?” – kérdeztem. „Várjon, azt már nem tudom. De ahogy megállt!” Ha több nem is, de ennyi szerintem megmaradt belőlem ebben az emberben. Ennyi marad egy színészből.

– Évek óta megtalálják az apaszerepek, gondolok a Kalandorokra, valamint a tavaly bemutatott Memo című filmre.    

– Ennek egyszerű magyarázata van, idén már hetvenhat gyertya ég a tortámon. Lassan már a nagyapaszerepek jönnek. (Mosolyog.)

– Az 1982-ben készült Indul a bakterház ikonikus film lett. Ráadásul azt olvastam, hogy több konfliktust is megoldott már a „Sanyi, Sanyikám!” felidézésével.  

– Két éve is ezt történt, amikor Rudolf Péterrel forgattam a Kossuthkiflit. Nagyon készültünk arra a forgatásra, kiváló színészek jöttek össze. Sopron mellett forgattunk, a patakparton. A történethez hozzátartozik, hogy a túlsó oldalon romák laktak, és a stáb tagjaival többször át kellett kiabálnunk nekik, hogy legyenek már csendben, mert dolgozunk. Ők meg visszakiabáltak, hogy menjünk a fenébe. Ez az adok-kapok ment egy darabig, mire a három óriási technikusnál hirtelen elszakadt valami, elindultak feléjük, hogy lerendezzék a dolgot. Ekkor gyorsan felvetettem, inkább elintézem én. Kürtőkalapban, nagy sállal a nyakamban odamentem hozzájuk, és rákezdtem a Sanyikára. Egyből csönd lett! Erre sétáltam vissza, majd hallom, hogy Rudolf Péter őrült sebességgel szalad hozzám és csak annyit mondott: „Tudod min gondolkoztak a romák, miután elmentél? Te ez nem a Charles Dickens volt?!” Azt hittem, a színészetemmel varázsoltam el őket, de egy frászt. Mindig is értékeltem, hogy a romáknak micsoda jó humoruk van. (Nevet.)

– Ha nem színházzal, akkor az unokáival foglalkozik?

– Imádom őket! Hárman vannak, és márciusban jön a negyedik. Rengeteget mesélek nekik, a kétéves unokámnak. Csontváry- meg Chagall-albumokat  festményeket szoktam mutogatni. Szereti ezeket a színes és megdöbbentően részletesen kidolgozott képeket. Tele vannak titkos történetekkel, amiket megfejtünk vagy kitalálunk. Szeretek velük játszani, látja, mindig játszom. Velük is.  

– Vadászik még?  

– Ritkán.

– Másik hobbijának hódol még?

– Mire gondol?!

– Még mindig az első emeletről slaggal mossa az autóját?

– Jaj, az már nagyon régen volt! (Mosolyog.) Nagyon büszke voltam magamra, a főiskola elvégzése után két évvel megvettem életem első autóját, egy Renault 4-et. Úgy gondoltam, hogy ez a slaggal való locsolás pompás játék lesz. A fürdőszobából egy csövön keresztül levezettem a meleg vizet és azzal mostam a kocsimat.

– Akkor biciklivel jár?

– A hegyoldalban lakom, lefelé könnyű volt a sorsom, de visszafelé már macerásabb, szép kis mutatványokat csináltam. Jaj, rettentően szenvedtem! Tekerés közben egypárszor cinikusan megkérdezték tőlem: „Művész úr, csak nem biciklivel?!” „Miért mivel?! Hiszen azon ülök!” Szóval abbahagytam. A biciklizésből már csak az élet szép része, a fütyörészés maradt meg, de hát úgyis az benne a legszebb. (Nevet.)

Névjegy

Haumann Péter
A Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1941-ben látta meg a napvilágot Budapesten. 1959–1963 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke volt, majd a debreceni Csokonai Színháznál indult karrierje. 1966–1970 között a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja lett, majd 1970-ben 2 évre a budapesti 25. Színházba került. Dolgozott a József Attila Színházban, a Madách Színházban, a Nemzetiben és rövid ideig a Radnóti Miklós Színházban. A Katona József Színház tagja volt 1994 és 2016 között. 2010 őszén választották a nemzet színészévé.