Szépségét egy élet írta az arcára

[caption id="" align="aligncenter" width="460"] Sokan félnek az öregedéstől. FOTÓ: AS
[/caption] Félek az öregedéstől. Hogy a mindenkori női hiúság
munkál-e bennem, vagy médiamunkás létemre magam is a média áldozata vagyok, amely az örök ifjúság kultuszát hirdeti és elixírjeit reklámozza, esetleg mindkettő – nem tudom. De aggódva vizsgálom arcomat a tükörben, lesem a szem környéki szarkalábákat és a mimikai ráncokat. Ha felszalad rám három kiló, máris önsanyargató diétába fogok: no kenyér, no cukor, no tészta. Kizárólag zöldség, gyümölcs és saláta. Fogyasztom továbbá a szépségipar termékeit: éjszakai és nappali arckrémet, kézkrémet, lábkrémet; csúcsminőségű tusfürdőt és testápolót.

Igyekszem fiatalosan öltözni. A fenékverdeső miniszoknya, a sort és a haspóló ugyan már nem az én világom, de minden más új modell jöhet. Plusz tarkabarka sálak, kendők, retikülök és egy-két friss divatékszer minden hónapban. Harminckilencedik életévemig semmit sem sportoltam – most harmadik éve, hogy hetente kétszer vagy többször jógaórára járok.

Gondolom, mondanom sem kell, mindez mibe kerül. Ha félretenném az árát, hamar megvolna belőle a vágyva vágyott laptop, a csúcsminőségű porszívó, a menő digitális mérleg – egyszerre. De én inkább drogériákban és butikokban költök, hogy szép maradjak.

Apropó, szépség. Bizonyos koron túl eltöpreng az ember: hát kellettek nekem szabályos vonások, selymes bőr, karcsúság? Anyámnak volt igaza: a csúnyaság sokkal jobb, mert az legalább nem múlik el. Ergo: nincs mit siratni. Így viszont? Bánkódunk a régebben nap mint nap kapott bókok után (mostanában jó, ha félévente elhangzik egy-egy), és irigykedve hallgatjuk a huszonéves kolléganő magakellető kacagását, amikor a munkahelyen (is) körbezsongják őt a férfiak. „Nem is olyan rég te voltál a helyében” – súgja a kisördög. És sovány vigasz, hogy a most gyanútlan nőcitárs, aki lubickol az udvarlásban, egyszer majd a te helyeden találja magát: ő is öregedni fog.

Szóval jön a rettegett ráncosodás, fonnyadozás, a fiatalkori hamvak bánatos utóíze. S mindez miért? Mert manapság nehéz méltósággal megöregedni. Vállalni a barázdákat, a felrakódó kilókat, amikor a mindenki által ismert hírességek plasztikai fiatalításától zeng a média. Botoxkezelésektől és testátszabásoktól, önkínzó fogyókúráktól és fiatalító wellness-hétvégéktől.

Nagyanyám jut az eszembe, akinek kilencvenévesen is alig volt ránca. Életében nem járt kozmetikusnál, csak esténként krémezte be kicsit magát. Igaz, egyszer mesélte, mielőtt belenéz a tükörbe, ösztönösen azt a látványt várja, ami tizenhat évesen fogadta. Visszahőköl a valóságtól, de csak egy pillanatra. A következőben megragadja a rúzst, azt a kis rózsaszínűt, ami az ő korában is mutatós, és már indul is a barátnőjéhez. Lépked az utcán kilencvenévesen és magabiztosan, az összes tévéreklám összes cicababáját lepipálva. Mert a szépséget, amely kitündököl a sok fiatal lányé közül, nem csak a genetika és immár nem a fiatalság, hanem egy egész élet írta az arcára.