Malek Andrea még fizetne is egy jó szerepért

[caption id="" align="alignleft" width="380"] Kilenc év telt el a színésznő és a karmester-zeneszerző találkozása óta. A lassan induló szerelemből végül házasság lett.
[/caption]– Ma még Budapesten van, de holnap már Bécsben ébred. Melyik város az igazi otthona?
– Nincs túl nagy különbség, számomra ez már szinte egy ország. Mindkét helyen jól érzem magam. Még a házak is ugyanolyanok.

– Annak idején sokan csodálkoztak, hogy a császárvárosban újrakezdte a pályáját.
– Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, nem vagyok normális… Az idő engem igazolt.

– Nekik is üzent, amikor a május végén tartott budapesti koncertjének a Retúr címet adta?
– Nem, inkább azt ünnepeltem, hogy lezártam az életemben egy korszakot. Ma már teljesen másként látom a világot, mint mondjuk nyolc évvel ezelőtt. Az elmúlt egy évtizedben azon dolgoztam, hogy rátaláljak saját stílusomra, és ez mostanra sikerült. A legjobb az, hogy eközben egykori önmagamhoz is sikerült visszatérnem.

– Nemrégiben férjhez ment a karmester-zeneszerző Walter Lochmannhoz. Munkahelyi szerelem?
– Kilenc éve találkoztunk először. Ugyanabban a színházban vezényelt, ahol én is felléptem. Kezdetben persze szó sem esett közöttünk vonzalomról. Őt a felesége várta otthon, nekem pedig volt elég bajom a német nyelvvel meg mindennel. Aztán egyszer odajött hozzám, és azt mondta, hogy egy kolléganőmnél hallotta a CD-met, tetszik neki, ahogy énekelek, és lenne-e kedvem egy közös produkcióhoz. Először azt hittem, hülyéskedik, nem is tudtam, mit feleljek. Aztán egy év elteltével felbátorodtam, és elé raktam egy paksaméta kottát, hogy válassza ki, melyik tetszik neki. Ebből állt össze az I Love A Piano (Egy zongorát szeretek) című közös estünk, amellyel jelenleg is fellépünk. Nem igazán tudnám megmondani, hogy mikor lett a barátságból sokkal több, csak arra emlékszem, hogy egyszer egy dal bevezető akkordjai után annyira összeszorult a szívem, hogy nem tudtam megszólalni. Egy énekesnő a színpadon a lelkével dolgozik, s nehéz meghatározni, hogy amikor kijön a színházból, mi a valódi érzelem, s mi az, amit még a produkcióból hoz. Egy biztos: hosszú időbe telt, amíg egymásra találtunk.

– Az utóbbi időben miért fordított hátat a musicaleknek?
– Sokat köszönhetek ennek a műfajnak, de úgy érzem, ezen a terepen már nincs lehetőségem arra, hogy azt közvetítsem a közönségnek, ami én vagyok. Valahogy ellaposodtak a történetek. Nincs tanulság, mélység, csak látvány. Tisztelet a kivételnek, de a zenés darabokban manapság alig akad érdekes szerep. Hatalmas küzdelem bekerülni egy-egy ilyen produkcióba, aztán amikor összejön, kiderül, hogy valami végletes figurát kell alakítani, amiben semmilyen érzelmi árnyalat nincs.

Apukám szerint a mindennapi zenei kultúra butult le annyira, hogy már nem is igényli a közönség a drámát. Nagyon várjuk a fiatal magyar szerzők új műveit, akik amellett, hogy képzett muzsikusok, tisztelik a színház törvényeit, és szeretik a közönséget is. Hiszek benne, hogy vissza lehet szerezni a zenés színház rangját. Addig is tanulom és tolmácsolom tovább a tartalmas műveket, stílusokat, hátha ezzel ébren tudom tartani a publikum érdeklődését. Néha arra gondolok, hogy egy igazán jó szerepért akár még abba is belemennék, hogy én fizessek. Csak már lenne ilyen!

– Öt éve kis híján derékba tört a pályája, mivel elveszítette a hangját. Mi történt akkor?
– Szörnyű érzés volt, nem is akartam elhinni. Mintha valamelyik testrészem bénult volna meg. Egy kollégám ajánlotta, hogy keressem fel az énektanárnőjét, ő majd segít. Elmentem az illetőhöz, és ő azzal kezdte, hogy felfektetett egy nagy kék labdára. Majd össze-vissza csavargatta a kezemet, lábamat. Mondtam magamban, csak innen kerüljek ki élve. De azért hazafelé szót fogadtam neki, és vettem magamnak egy gumilabdát. Sárgát, mivel a kék nem tetszett. Otthon felfújtam, ráfeküdtem, leestem róla. A könnyem folyt a röhögéstől. Aztán a legközelebbi foglalkozáson kiderült, hogy ezek a speciális labdák nem véletlenül olyanok, amilyenek: minden színhez egy adott méret tartozik. Ezért nem volt jó nekem a sárga. Lassanként rájöttem, hogy az engem kezelő hölgy gyakorlataiban van ráció: egyszerre dolgozta meg a testet, lelket és szellemet. Neki köszönhetem, hogy meggyógyultam. Azóta tudom, hogy minden, így az éneklés is csak akkor működik, ha az ember békében él saját magával.

Szőke nő a színpadon

Malek Andrea budapesti koncertje botrányosan indult. Felment egy szőke nő a színpadra, és elkezdett kiabálni, miért nem kezdődik már az előadás. Nagyon kínos volt - egészen addig, míg ki nem derült, hogy maga az énekesnő az...

– Sokat tanakodtunk, milyen legyen a kezdés. Semmiképp nem akartam zenekari nyitányt, nagy lépcsőt, táncos fiúkat jobbról-balról... Már rögtön az elején szerettem volna érzékeltetni, hogy a nézők bulizni jöttek hozzám, hogy zenét hallgassunk, táncoljunk, sírjunk, nevessünk. Erre kedves barátom, Böhm György kitalálta, hogy üljek be a hetedik sorba álruhában, és morgolódjak, miért nem kezdik már, lehet, hogy nincs is itt a Malek. Majd megelégelve a várakozást, másszak fel a színpadra, fedezzem fel a zenekart, és kezdjem el így az első dalt. Nagy lutri volt, mert az előadáson próbáltuk ki először, de velem együtt nagyon-nagyon nevettek, amint hosszú szőke parókában, bőrsapkával a fejemen énekeltem a Balhéra fel! című dalt. Megalapozta a koncert hangulatát, és már keressük is az új időpontot, amikor megismételhetjük. Csak hát felmerül a kérdés: hogyan kezdjük el a koncertet. Mert ezt a parókás poént már ellőttük…

Dián Tamás

Ajánluk még:

- Malekot múzsák hívták Amerikába >>>