A színház elmúlik, a film marad!

– Hogy lett a színházi előadásból film?
– A Krétakör szerette volna előadásaikat komolyabb filmes apparátussal dokumentálni, ennek a sorozatnak volt az első darabja a Feketeország. Erős kétségeim vannak a színház rögzíthetőségével kapcsolatban. A színházi élményt nehéz átvinni filmvászonra, akaratlanul is film születik, rossz film. A Nibelung-lakóparkot úgy akartuk megcsinálni, hogy a kamera helyettesítsen bizonyos nézői attitűdöket.

– A nézők egyáltalán nem is voltak jelen a felvételkor?
– Nem, próbababák helyettesítették őket. Egy forgatáson „ők” az ideális nézők: nem reagálnak, és kibírnak négy órát mozdulatlanul. Nagyon élveztem a munkát, hirtelen volt, improvizatív. Igaz, a forgatás óta sok idő telt el.

– Miért?
– Mert akkorát fordult a világ. Két dolgot mondok: a Krétakör a régi formájában megszűnt, legalábbis átalakult. És megszűnt az OPNI is, a híres sárgaház, amit épp akkor zártak be, amikor ott forgattunk. Tíz év múlva a film ettől még érdekesebb lesz.

– Van kapcsolata a jelenlegi, átalakult Krétakörrel?
– Nem sok. Schilling Árpád, a társulat vezetője változtatni akart az életén, nem akart többé egy klasszikus társulatot fenntartani. Azóta is csinálnak érdekes dolgokat, bár úgy látom, hogy a színészek egyre jobban megsínylik a régi társulat széthullását. A kőszínház nem integrálja, hanem a legendák közé sorolja azt a színházi tapasztalatot, amit a Krétakör jelentett. Sajnálom, mert ide kötődtem a legjobban, és azóta színházi értelemben nem is nagyon találom a helyemet.

– Véletlen egybeesés, hogy egyszerre készül film két sikerdarabjából is?
– Teljesen. De azért lesz köztük idő, a Frankenstein-tervet fél év múlva mutatjuk be.

– A Nibelung-lakópark eljut a vidéki mozikba is?
– El. Az e-mozik vetítik majd 14-15 városban. Ez nem alkotói szempontból fontos, hanem mert így szűkülhet a szélesre kinyílt élményolló, tartalomolló a vidék és a gőgös főváros között.

– A magyar filmek köztudottan nagyon kevés nézőhöz jutnak el. Miért nem érdekli a magyarokat a filmgyártásuk?
– A magyarok nagyon nemzetiek, ha politikáról van szó, viszont ha filmekről, akkor egyáltalán nem azok. Kivéve, ha vígjátékról van szó. A környező országokban ez nem így van, ott a nézők kíváncsiak az új nemzeti filmekre, ami nagyon inspiráló lehet az ottani alkotóknak.

– Ön sosem fog vígjátékot rendezni?
– A maga módján a Nibelung is az. De nem szeretnék, és lehet, nem is tudnék vígjátékot csinálni. De ki tudja, mit hoz az élet.

– És milyen lesz a Frankenstein- terv? Színházi film?
– Rendes nagyjátékfilm lesz, német–magyar koprodukció.

– A színház mulandósága miatt csinálta?
– A Frankenstein-terv eredetileg filmszinopszis volt, azt írtuk át Bíró Yvette-tel színházi előadássá. Most visszaírtuk. Viszont tény, hogy a színházban mindig az a legfájdalmasabb élmény, hogy az előadás, amelybe annyi energiát raktunk, már megszületésekor véget ér. Ami csodálatos is, hiszen a néző és a színész között valami olyasmi történik, amit nem lehet rögzíteni filmen. Aztán a színház elfelejtődik, és marad a film.

– Mi helyettesíti a darab helyszínéül szolgáló konténert?
– Egy pesti bérház. Sokáig kerestük, mi fejezi ki legjobban azt a fajta konténerlétet. Aztán rátaláltunk erre a mindenki által ismert szimbólumra.

– Külföldön hatalmas siker volt a darab. Más Frankensteint látnak mondjuk Dániában, mint Magyarországon?
– Nem tudom, mitől lett ekkora siker az előadás, talán hályogkovács módjára létrejött egy ismeretlen forma. De az is igaz, hogy a nálunk hétköznapi mélyszegénységet Dániában nem ismerik, nem értik, csak nézik a szépségét, a reménytelenségét. Ott a rend felől kritizálnak, dicsérnek. Nálunk meg minden az álságban, félmondatokban, mellémenésben történik meg.

– Úgy hallani, tervez egy Leonardo da Vinci-filmet is.
– Az egy nagy költségvetésű, kosztümös film lesz, ezért csak magyar pénzből nem lehet megcsinálni. Leonardo életének egy rövid szakaszáról szól majd, egy perről, amelyet ellene indítottak.

– Ennyi siker után megnyílnak Ön előtt az ajtók?
– Úgy, ahogy például Jancsó Miklós fénykorában, már nem léteznek ajtók. Sokfelé kell pályázni, drukkolni, hogy meglegyen a szükséges pénz. Igaz, ma már 2-3 évente el tudom készíteni a filmemet, ami azt jelenti, bíznak bennem. Viszont valószínűleg senki sem hiányolna, ha többet nem pályáznék filmekre.

Mézes Gergely (Vasárnap Reggel)