Szemérmetlen szegénység

Sokszor már az is nosztalgikus érzés, ha az ember két napra szabadságra megy. (Persze a tavalyira – van még belőle bőven). Nem rohan, nem jár az agya folyton pár órával előre, sőt még olyasmire is vetemedik, hogy fényes nappal tévézzen. Egyes gomb, „magyar egy”: valahogy így maradt, évtizedes megszokás uralja a távirányítót is. Úgy tűnik az adásmenet gyémánttűje is megakadt, a nyolcvanas évek dauer csodái, lepukkant Trabantjai, elitlakótelepe és lakóinak gondjai másznak az arcomba. Elromlott Taki bácsi Zsigulija, Julcsi osztálytársának lyukas az egyetlen cipője, Almának pedig nincs pénze télikabátra (persze a gentleman erdész erőn felül, de meg fogja lepni, csak addigra már nem leszek szabadságon). Szóval egykori Szomszédainknak nem ment jól (ahogy ma nekünk sem), panaszkodtak (ahogy mi is folyton), így megszokásból és tespedten élvezem a negatív hullámokat.

A múlt századba révedő hangulatomat a telefon zörrenése rúgja orrba. „Hogyaszondjahogy” gyere, ilyet még nem láttál! Kérdem milyet, de a szűkszavú válasz csupán a helyszín és egy jóslat: angol turi, betojsz!

Megyek én, hogyne mennék, ha már a nyakamba szakadt ez a temérdek idő. Gondolatban pedig már decens, tartózkodó eleganciával szemlélgetem a levetett holmikat, mint aki csak odatévedt véletlenül. Ha pedig esetleg tényleg találok valami kincset, szolidan leplezett örömmel mesélem majd, melyik menő butikban vettem. Ha egyáltalán még létezik ez a szó…

Időutazás, ez a jó kifejezés. Fél nap szabi és már elvesztettem a fonalat? Azt sem tudom, hogy a múltba vagy a jövőbe csöppentem. A Majmok bolygója eszelős tekintetei, és az 1984 orwelli jövőképe egyszerre kelt életre a szemem előtt. Emberek, több százan vannak, masszává összeállva, folyamatosan mozognak, és meglehetősen dühödtnek tűnnek, ahogy tépik ki a ládákból és egymás kezéből a ruhákat.

Ez tehát a jelen? Ennyire szegények volnánk? Ennyire – mondja a látvány, ahogy azt is, hogy már nem leplezzük, lassan elmúlik az e felett érzett szégyenérzetünk, csupán a túlélés a cél. Próbafülke nincs, de még, ha olcsón is mérik a ruha kilóját, sokan nem bízzák a véletlenre az esetleges rossz választást: összefűzött ruhadarabokból rögtönzött paravánok mögött csinosodik a szemérmesebbje. Van azonban, aki ezzel sem bajlódik: egy 65 év körüli hölgy a terem szélén körülnéz, majd bugyira, melltartóra csupaszodva, komótosan próbálja fel sorra zsákmányait. A bizarr jelenség úgy látszik, csak nekem tűnik fel, a többiek a bevásárlókosarukat jelentő átlátszó nylonzsákokra (tényleg ezt adják a bejáratnál), és az általuk kialakított csinos kupacokra koncentrálnak. Csak a szoborrá meredt biztonsági ember tekintete siklik végig a nő testén, de nincs rá különösebb hatással, látszik, hogy nem először látja a mutatványt.

Nem vagyok sem embergyűlölő, sem gazdag, a nép közé semmi pénzért nem ereszkedő elitista. Jártam már turkálóban, és nem irtózom a használt ruhadarabok szagától és érintésétől. Sőt még azt sem gondolom, hogy a turkáló és a szegénység között egyenlőségjel lenne. Mégis, csupán négy percet töltöttem a helyszínen. Nem vásároltam, még csak válogatni sem volt kedvem, de az is lehet, hogy nincs meg bennem a megfelelő küzdőszellem, és nem mertem. Elromlott a hangulatom, de abban a négy percben örültem is, hogy azért lehetek itt délután kettőkor, mert szabadságon vagyok.

- szb -