5 perces krimi: Kutyatemető

Max Hollis fogta a lábánál heverő dobozt, és a gödörbe helyezte. Amikor elkészült a sír, Hollys hátrébb lépett, hogy Kopalskiék néhány percig egyedül maradhassanak a kutyájukkal.
– Mivel tartozom? – kérdezte sietősen Mr. Kopalski.
– De Charles, hiszen hazaküldik a számlát! – mondta szemrehányóan az asszony.
– Én pedig most azonnal el akarom intézni! – válaszolta dühösen Mr. Kopalski, majd fizetett.

Hollis meghajolt, majd odafordult Mrs. Kopalskihoz és halkan megjegyezte:
– Bármikor eljöhet a sírhoz, amikor csak akarja…
– Köszönöm – felelte Florence meghatottan. Azután követte férjét a kocsihoz.
Max Hollis elgondolkozva nézett utánuk. Tudta, hogy a házaspár között érezhető feszültséget a kutya halála okozta. Szinte biztos volt benne, hogy a foxterriert a férj mérgezte meg.


Az asszony a következő héten elment a kutyatemetőbe a néhai kis kedvencéhez.
– Meghívhatom a látogatás után kávézni, asszonyom? – kérdezte Hollis. Florence bólintott.
Negyedóra múlva lépett be Max irodájába.
– Kedves és nyugodt helye van itt Barrynek – emlékezett a nő a kutyára. – Csupa béke és nyugalom. Ön bizonyára szereti az állatokat.
Mrs. Kopalski ezentúl gyakran ment a kutyatemetőbe, hogy meglátogassa Barryt, és megigyon egy csésze kávét Mr. Hollis irodájában…
Egyik nap az asszony kisírt szemmel lépett be az ajtón. Remegett a keze, miközben fogta a kávéscsészét. Max Hollis nyugtatólag tette a vállára a kezét:
– Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.
– A férjem és én vitatkoztunk – kezdett bele az asszony. – Charles vissza akar térni Európába, de én ott nem ismerek senkit. Az anyám is itt él, és nekem kell gondoskodnom róla.
– Arra nem gondol, hogy elhagyja?
– Ha nem megyek vele, elválik tőlem, és nekem nincs semmim a világon. Még egy kutyán sem, amióta…
Mr. Hollis részvevően sóhajtott egyet.

Még sokáig beszélgettek. Búcsúzóul a nő azt mondta:
– Mit gondol, mi lenne, ha vennék egy dán dogot? – kérdezte félénken.
– Nem is olyan rossz ötlet – bólintott megértően Max. – A kutyus biztosan visszahozná az életkedvét.
Mrs. Kopalski elégedetten hagyta el a temetőt.
Két hét múlva üzleti ügyben kereste fel Mr. Hollist.
– A dán dogról lenne szó… – mondta könnyeivel küszködve. – Szeretném itt eltemettetni.
– Ezt is megmérgezte?
– Úgy gondolom… – mondta lesütött szemmel az asszony. – Ezúttal magam gondoskodom koporsóról. A régi hajókofferem éppen megfelel erre a célra. De a ceremóniát magára bíznám, ha lehet…
– Rendben van. Akar sírkövet is?
– Nem szükséges.
– A holnap reggelre megfelelő lenne a temetésre?
– Igen. Nagyon köszönöm önnek, Mr. Hollis! – bólintott hálásan Florence.

Másnap Mr. Hollis vitte a súlyos koffert a gödörig, hogy aztán szakszerűen beleeressze a mélybe.
Mrs. Kopalski ezentúl is minden hétvégén meglátogatta Mr. Hollist. Nagyon jól megértették egymást. Max gyakran érdeklődött a férjéről, de az asszony következetesen csak ennyit mondott:
– Charles elhagyott, nélkülem ment el Európába. De előbb azonban megmérgezte a dán dogomat, amit ön eltemetett. Remélem, egyhamar nem jön vissza.
Senkinek nem tűnt fel, hogy az asszony soha egyetlen percet sem töltött a dog sírjánál, amely éppen akkora volt, mint Mr.Kopalski, aki ismeretlen helyre távozott…

– Mire várunk még? – kérdezte a maga enyhe akcentusával.

NANA.HU -->